Jaj neked régi győri vár, jaj neked reneszánsz emlék, jaj neked Duna bástya, jaj neked Bécsi kapu, jaj neked Császár bástya. Jaj, mert nem feleltek meg a modern, huszonegyedik század szemléletének:
Jaj, mert téglából, és nem betonból vagytok!
Jaj, mert emlékeztettek, hogy mi voltunk a kereszténység védőbástyája!
Jaj, mert nem ott nyugosztok a föld méhében, ahol a választott vezetők remélik.
Jaj, mert így útjában álltok a “modernizációnak” – mit ennek… Az innovációnak – mit ennek… A haladásnak – mit ennek… A fejlődésnek!
Jaj, mert emlékezni kell látásotok nyomán, hogy voltak itt hősök és voltak itt ősök, akik ismerték mi az: HAZA, akik válóban bátrak és kitartóak voltak, amikor a hit maga volt a megmaradás, mert a pogány tenger elszántan mosta Győr „partjait”, és annak végtelen tere Ázsiában, a másik itt a várfalak alatt verte hullámait.
Jaj nektek emlékezők, mert arra gondoltok, hogy lesz itt feltámadás, melyet őseitek elszánt magyarság-tudata és kereszténysége táplál az idők mélyéről, jaj, mert elhiszitek, hogy e kormos téglákat az ő vérük áztatta és ebből a vérből szökkenhet szárba a szabadság szép rózsafája.
A kultúra jövendő fővárosa nem szereti múltját, inkább szereti a múltat végképp eltörölni. Mert hát lássuk be, jobb és könnyebb a javakban részesedni, mint a javakat gyarapítani. Egyszerűbb néhány homlokzatot kimázolni, eléje vurstlit építeni, mint a legszebb reneszánsz udvart nem konyhai mellékterületként használni ott a Széchenyi tér sarkán… Nem szabad olyan elavult csacsiságokkal foglalkozni, mint érték-teremtés, helyette jobb a látszat-teremtés, és még jobb a kis fagylaltozó sarok haszna, a kis piros autóval, meg néhány giccs figurával. Nem érthető az elszánt harag a győri reneszánsz iránt, de hogy van a beszavazottak köreiben, az bizonyos. Úgy tekintenek e korra, mint ádáz ellenségükre. De mi zavarja őket? A humanizmus, az emberi lépték, vagy talán az, hogyha Győrben nincs reneszánsz, a barokk sem virágozhat, és akkor nincs mivel kérkedni? Mert az könnyen belátható, hogy a történelmi belvárosban csak történelmi emlékekkel lehet. Ha valamely település a múltjára büszke, ezen épített emlékek hiányában sem történelem, sem efféle épített közeg nincs. De miért ilyen kínos és takargatni való a múlt?
Ezért siratjuk a Császár bástya fellelt falait a Czuczor utcában. Mi lehetne más a sorsuk, mint a beton szarkofág, pontosan úgy, mint a Duna bástya esetén. Mert sem a hely, sem az idő nem kedvez a reneszánsznak, a felvilágosodás ezen európai hajnal csillagának. Sajnos a türkmén rokonoknál ilyen nem volt, nem volt, mert ezek a népek ide jöttek akkor hódítani. Ja és iszlamisták voltak ezek a rokonok, akkor is, ma is. Amikor kerítés falak állják e derék legények útját a déli határon, akkor gondoljunk arra a védőgátra, melyet a győri reneszánsz erőd falai és azok védői adtak oly sok évtizeden át. Mi tudjuk, hogy van győri család, akinek kínos a múlt, főleg a reneszánsz (útonállás, ló tolvajlás, rabszolga kereskedelem, rablás, stb.), de mindez egyszer úgyis kiderül, és nem a várfalak az okai. Mi igen jól emlékszünk a II. János Pál (megjegyezzük azóta) Szent II. János Pál térre tett javaslatunkra. Nem szeretünk hivalkodni, de az idő megint csak minket igazolt. Megjelent a várfal a színház előtt, mint a kereszténység védőpajzsa, és itt van a Szent Pápa, aki szintén bátran nevezhető a kereszténység elszánt védelmezőjének, ha tetszik pajzsának. Ma a Pápa szobra kinn áll a „prérin”, feltartott keze a semmibe mutat, és a Császár bástya falai betemetésre várnak. Így a kezdődhet a látszat-keltés, az igaz és teremtő kultúr-építészi gondolat pedig eltakarodhat a múlt pókhálói közé. Hiába volt minden, a Pápa nem kapta meg szobrát a róla elnevezett téren. A gondolat egyébként is kipipálva, mert van már róla Győrben szobor, brávó! Csak minél előbb betemetni a pestises romokat (mint egykor egy kommentelő írta), nehogy valaki fantáziálni kezdjen, hátha a városvédőknek volt igazuk, nehogy természetesen nőjön össze és
jelenjen meg, amely amúgy is összetartozik.