Skip to content

Megtalálták a Vérbástya pajzsfalát

Nem lehet felhőtlenül örülni városunkban ennek az amúgy igencsak pozitív ténynek. Az elmúlt alig tíz évben a győri várral kapcsolatos felfedezések a győriek körében szinte a teljes érdektelenség körében zajlottak. Idén júniusban a Móricz Zs. rakparton régészeti kutatás során a múzeum munkatársai napvilágra hozták a Vérbástya (Szentdombi bástya) falainak megmaradt a képeken is látható szakaszát. Ezzel rövid periódus alatt, tíz éven belül már ötödik alkalommal kerül elő a föld alól a vár egy-egy épített része. A győri kora újkori reneszánsz erőd -most csak erről a várról beszélek – a vármegyei értéktárba került néhány éve, ha úgy tetszik akkor „megyerikum”. De ez a rang a valóságban nem jelent semmit, egyszerűen nem kötelez és nem korlátoz, helyes szemléletet nem alakít ki azokban, akik diszponálnak egy-egy előkerült emlék felett. Sőt, az egyes előkerült elemeket esetleges régészeti leletnek tekintik, ha tekintik, úgy is bánnak el velük: bántani nemigen lehet, de kikerülhető, ráépíthető bebetonozható örökre eltakarható minden rész. Még csak nem is sérül az érvényben lévő jogszabályi előírás.

Szinte determináltnak mondható egy-egy régészeti elem sorsa. A régészek felmérik, az adott feladat szintjén dokumentálják, számukra „szakmai kihívást” nem jelent. Az emléket pedig legjobb esetben visszatemetik. Magával az örökségvédelmi törvénnyel (2001. évi LXIV. a kulturális örökség védelméről) pedig az a helyzet, hogy régészeti védettségűnek azt a feltárt elemet tekinti, amely garantáltan 1711. év előtti.

A győri reneszánsz erőd 1711-ben, legalábbis a szatmári béke megkötéséig hadban állt. Ahogyan azt ismerjük szinte az egyetlen magyar vár volt a Rákóci szabadságharc folyamán, amely mindvégig a király kezén maradt. Mivel még ekkor is rendkívül fontos erősségnek számított, folyamatos korszerűsítéséről, de legalábbis hadi készültségi fokának, harckészültségének fenntartásáról, azaz folyamatos renoválásáról gondoskodni kellett. Ezek a munkák egészen a vár II. József király a vár leszerelésére, hadi szolgálatának megszüntetésére irányuló 1784. évi rendeletéig tartottak, ráadásul kincstári pénzből és folyamatosan. Ezt bizonyítja a bécsi állami és hadtörténeti levéltárban a győri erődről fellelhető számos mérnöki terv. A renoválási munkákat a kincstár felé ezekkel lehetett hitelesen igazolni, azaz a költségvetést elkészíteni és el is fogadtatni a királyi számvevőkkel. Milyen szerencse mindez, mert Győr esetében nem lehet elütni a tematikus kiegészítést azzal a jól bevált áltudományos frázissal, hogy nem tudjuk pontosan milyen volt. Az e nézeteket vallókat el kell keserítenem, itt Győrben igenis tudjuk, pontosan milyenek voltak az erőd kötőgátjai, szögleterődjei, kazamatái.

Amikor a régészek egy történelmi belváros területét érintő beruházás kapcsán szembe kerülnek a győri erőd éppen az érintett területen húzódó szakaszával, gondban vannak. A „lelet” datálása problémás, hiszen esetileg és az elhelyezkedést, kialakítást tekintve egyértelműen vártartozékról van szó, de az egyes főleg a felsőbb rétegben előkerülő épített elemek, illetve épített mű szakaszok gyakran fiatalabbak, mint az 1711-es régészeti leleti határt vonó korlát.

Ennek a megközelítésnek váltak áldozatul a Duna bástya (Dunakapu tér) a jelenlegi térszint felett egykor emelettel magasabban húzódó teraszának déli (belvárosi oldali) szakaszához telepített úgynevezett pattantyús házak. Ezek vesztükre 1722. körül épültek, mivel nem voltak régészeti korúak, el is pusztult valamennyi, a római kori Duna menti limest keresték alatta, amely nem került elő.  Összefoglalva, a föld takarásából előkerült egységes győri épület a koraújkori reneszánsz erőd részeit, ugyan nagy kiterjedésű, de elszórt régészeti objektumoknak tekintik, valljuk be szerencsésebb esetben.

Problémásnak ígérkezik a régészeti kor is, hiszen (ezt már sokszor és sok helyen megírtam) a régészek elsősorban a régészeti korokat veszik alapul, amely idő nem sem esik egybe a győri erőd létesítésének korával. A régész képzés 1490-el véget ér, a győri erőd pedig későbbi korból származik. Városunk területén általában római korra specializálódott régészek dolgoznak. A régészeti kor utáni korok isméire is képeznek szakembert, de azt történésznek hívják. Minden tiszteletem ezen nevesített szakmáké, de úgy vélem egyik sem lát igazán át a palánk túlsó oldalára. Már csak a szakmai képzésük képesítésük kapcsán is felmerülhet ez a probléma, ráadásul senki nem született polihisztornak. A mai világban a szakmából történő megélhetés alapja a szakosodás. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, egyáltalán nem a régészekkel van a baj, hanem a hiúsággal. Azzal, hogy tudomásul kell venni, a győri vár egy rendkívül különleges és elsősorban mérnöki szerkezet, melyet egyetlen szakma nem képes kizárólagosan konstellációba helyezni. Az igazi segítség ebben az esetben a hadtörténész, hadmérnök történész szakma azonnali alkalmazása, kiegészítve persze a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem valóban értő szakembereivel. Mert képzeljék el, van ilyen szakemberünk, a munkássága gyümölcseit a világ sok egyetemén oktatják, művei számtalan fordításban gazdagítják a világ építészeti tudományát. Dr. Winkler Gusztáv, ő nélkül e műfajban nem érdemes mozgolódni. Legyen erre egy Duna bástya eset a példa. A kutatás késői szakaszában a Duna bástya pajzsfala mögött a tér belsejében a Dunával párhuzamos cölöp falra bukkantak. Lássuk a következtetést a szakembertől. Ez minden bizonnyal a középkori városfal egy része. Mivel csak önmagában állt ott e tekinteteben, így nem volt összefüggéseiben értelmezhető, engedélyt adtak a kiemelésére, ezzel együtt a mélygarázsnak zöld lámpát. A nyilvánvaló természetesen nem érintette meg az elméket, az az apró tény, hogy a Duna bástya eredeti állapotában mai valóságánál egy emelettel volt magasabb. Ebből következően, hogy a bástya tető használható legyen, földművet kellett építeni. A földművet pedig a cölöpfal tartotta, nehogy az befolyjon a belvárosba, mert esőzés akkor is volt ám. Ha a cölöpfal nem tartotta volna biztonságosan a bástyateraszt, a pattantyús házak sem épülhettek volna oda ismert formájukban. Azaz a cölöpfal a bástya elengedhetetlen tartozéka volt, vele együtt létesült, nem lett volna szabad elbontani. Csak hát, amennyiben ez az elem a helyén marad, nincs mélygarázs, a mai történések fényében valószínű ez lett volna a helyes út.

Rendkívül elszomorító, ahogy a jelenkor elbánik ezekkel az amúgy igencsak becses, értékes és a maguk nemében egyedülálló épített örökségi elemekkel. A győri kora újkori reneszánsz erőd ugyanis csak régészeti szempontból védett, a műemléki jegyzékben jelenlegi tudásom szerint csak az úgynevezett kőtár (Sforza félbástya), de az is a Püspökvár kertjének helyrajzi számán szerepel. Általában a mostani terepszint alatt néhány deciméterrel találtak rá a Duna bástya falaira, az Új bástya melletti északkeleti kötőgátra (Batthyány tér sarkánál), a Császár bástya ágyúállására a színház előtt, a Prohászka iskola udvarán és most a raktárak telkén a Móricz Zs. rakparton. A korábbi négy emlék sorsa a jobb esetben a visszatemetés, rosszabb esetben (Duna bástya) bebetonozás és visszatemetés volt. Szerintünk a Vérbástya most megtalált szakaszára sem vár más sors. Mert soha, egyetlen tervező sem vette a fáradságot, hogy legalább műve megkomponálásakor a legkisebb tekintettel lett volna a vár megtalált elemeire. Főképp a bemutatás, a tematikus kiegészítés és a turisztikai vonzerő növelése céljából. Nem, nem, helyette úgy bántak az előkerült elemekkel, mintha azok súlyosan fertőző betegek lettek volna, de legalábbis, kerülték őket, mint ördög a tömjénfüstöt. Pedig várható volt, mindegyik esetben, hogy ezek ott lesznek, és ebben az állapotukban lesznek ott. Hát miféle előkészítésben mentek át ezek a beruházások? Hol szólt a hang, hogy vigyázat, mert ez egy különleges hely, itt rendkívüli értékek vannak, mind a föld más helyén, kéretik ezeket tiszteletben tartani.  Az építészeti felhasználás gondolata helyett az előkerült elemeket inkább akadálynak tekintették, és vélhetően jelentős többletköltséggel kerülgették őket, vagy építették művüket a reneszánsz falak fölé.

A győri vár hatalmas kiterjedésű, monumentalitását mutatja, hogy az egész történelmi belvárost magában foglalja. ráadásul igencsak egységes hadiépítmény, mely tényt már a születése is igazol. Hiszen királyi rendelet alapján dolgozták át az erődítési terveket, miszerint a Káptalan domb és az akkori város külön-külön erődítése helyett az egész objektumot egységesen és együtt erődítsék. Ennek az elvnek engedelmeskedett a híres Ferrabosco terv, mely alapján Európa legnagyobb és legkorszerűbb erődje végül felépült.

Építészeti és történelmi jelentőségét tekintve ennek a hatalmas reneszánsz építménynek már rég kiemelten védett műemléknek és valódi hungarikumnak kéne lennie.

Miért is egyedülálló, csak néhány gondolat:

  • Európa legnagyobb kora újkori erődje volt a saját korában
  • Európa legkorszerűbb erődje volt a saját korában
  • Ó olasz stílusban kezdték és Új olaszban fejezték be
  • A törökök a leghosszabb ideig ostromolták a világon
  • A legcsodálatosabb módon foglalták vissza
  • A győri Vaskakas üzenete nagyszerű: Egy az Isten
  • A város visszafoglalásakor híressé vált Vaskakas egyedülálló jelkép rajta a kettős kereszttel, a reformáció kakasával és a félholddal


Mi hát a probléma a győri vár előkerült emlékeivel?

A megelőző kutatások még mindig nem dolgozták fel, nem építették be tudományos, de közismeretterjesztő feladatkörükbe elsősorban az osztrák levéltárak idevágó anyagait.

A múzeum közfeladata a kulturális hagyomány értékeinek a széles közönség elő tárása. Szerencsére a múzeum jelenlegi igazgatója ezen az úton jár. (ez nem probléma, hanem tény)

A polgárok nincsenek tudatában a győri reneszánsz erőd nagyszerűségének, egyedülállóságának. Miért nincsenek tudatában, mert kevés az úgynevezett „népszerű” tudományos kiadvány, előadás, hír a média különféle ágaiban.

Emiatt a társadalmi reakció nagyon csekély a vár előkerült részeinek újra eltüntetése esetén.  Mivel csekély az érdeklődés, a döntést hozók fejében sem fordul meg gondolat, hogy valamit kezdeni is lehetne ezzel a valóban hiteles elemmel. Sajnos az álhírek gyártásának korában a történelem szépítés, a pszeudo szimbólumok létrehozása is folyik. Ilyen például a szódásüveg esete, mert azt nagyjából mindenki tudja, hogy mennyi köze van ennek az alakzatnak Jedlik Ányoshoz. Ez a kor a felgyorsult élet és a vele járó kapkodás okán kedvez a könnyű, úgynevezett széles úton járásnak, a látványos, de felületes megoldásoknak és a silány eszmei tartalomnak. A jelenkor képtelen mit kezdeni emiatt az előkerült emlékekkel. Sem szellemi vonatkozásban, sem városépítészeti eszközeiben készületlen a jelen. És mindez egyáltalán nem politikai kérdés. A kor felgyorsult, látványos és azonnali eredményeket követel ki, de ezek rendre technokrata eredmények. Ahogy a mai kor azonosul a „simogatós” okos telefonjával, és szeretne munka nélkül, csekély erőbefektetés nélküli látható eredményt. Ettől vár anyagi jólétet és szellemi kielégülést. A múlt emlékeinek hasznosítása nem ilyen, tele van kudarccal és buktatóval, de az igazságra vezet.

Mi az, amely előre vihetné a győri reneszánsz erőd méltó elbánásának ügyét?

A közvélemény igazságra ébresztése elsődleges kellene, hogy legyen. A győri erőd nem a Káptalandomb, nem a püspökvár és nem a Lapidárium. Az erőd egy hatalmas rendszer, mely körül fogta és egységbe integrálta az akkori egész Győrt, a mai történelmi belvárost. A 16. század derekától, azaz a Ferrabosco terv nem csak az erődítést jelentette, az 1566-os nagy tűzvész után a város (ma történelmi belváros) jó rész ekkor igazíttatott a ma is jól ismert, de kifejezetten reneszánsz ihletésű derékszögű négyszög rendszerbe. Ha tetszik, a város és a vár egy test lett ezáltal.

A reneszánsz hadi építészet nagy találmánya az úgynevezett kora újkori új olasz erőd építési rendszer volt. A szükség, mégpedig az ostromtüzérség bámulatos fejlődése hívta életre, ezt a valóban csodálatos mérnöki alkotást. A tüzérség pusztító erejűvé nőtt romboló hatását csak úgy lehetett érdemben semlegesíteni, ha az erőd érzékeny és működését lehetővé tevő részeit a föld takarásában alakítják ki. Ez a mérnöki alapja a győri kazamatáknak (magyarul a harc házai). És itt lép elő az arány fontossága. Magassági értelemben az erőd egy harmada a terepszint felett, míg két harmada az alatt helyezkedett el. Az 1821-ben kezdődött bástyadöntés és az azt követő folyamatos rombolás haszonelven működött. A föld feletti részeket elhordták, de általánosan a föld alatti szakaszokat gazdaságossági szempontokra alapozva nem bántották, betemették. Ennek jól látható nyomai vannak ma is, például az Újkapu, Újvilág utcák (az egykori erődfal nyomvonala) és az attól keletre húzódó területek, valamint a győri színház előtti, melletti terepviszonyokat, szintkülönbségeket tanulmányozva.

Végül is nyugodtan vonható le a következtetés az egykor és ma is egységes erődünk szerkezetei kétharmad részben ma is megvannak és méltók a teljes és kiemelt védelemre.

Ebből le kell vonni a következtetést: A kora újkori győri reneszánsz erőd egy egységes épület, melynek 3/7-ed része kétharmadában a föld alá van temetve. Tegyük hozzá, az értékesebb, a jelenleg fel sem tárt kétharmad.

Úgy látszik, az egyetemeken és a felsőfokú egyetemi képzésekkel foglalkozó területeken minden tekintetben eluralkodott a technokrata szemlélet. Nem véletlen az, hogy a mai kor alapszínei egyben favoritjai a zöld és a lila. Az első a természeti vadság, a második a kontrollálatlan lila köd. És kérem ez nem puszta képzettársítás. A megfelelő intelligenciával rendelkező fiatal bekerül egy olyan környezetebe, ahol nem a szerkezet rendje, arányai, tisztasága és az arányok kivetüléseképp a szépség és annak művészi alkalmazása az elsődleges, hanem az egymásra licitáló extrémitás. De nemcsak, hogy mindez így az alapállás, hanem egyenesen ez a követelmény. Soha nem volt, virtuális terekben, minden valódi szellemiséget nélkülöző számítógépes szerkesztő rendszerrel megtámogatott szélsőségek a befutók. És ennek a tényleg minden valóságot nélkülöző és csak abban burjánzó gondolati vadhajtások manifesztumai vesznek lassan körül minket. Nyilvánvaló, hogy ebben a közösségben sem épített örökségünk legkisebb tisztelete, sem a hely szellemének tiszteletben tartása szóba nem kerülhet. Nem is lehet itt alkotó nyugalmat létrehozni, mert már azok a „mesterek” is fertőzöttek a lila köddel, akik esteleg képesek felfogni, mit is cselekedtek. Gondolni lehet itt a budavári negyed foghíj beépítéseire, mint máig ható fertőző forrásra. Ezért hátborzongató, amikor magukat „fiatal” és „kortárs” építészeknek kinevező egyének szakmai kontroll nélkül jutnak városképet sok emberöltőre meghatározó alkotások létrehozásának birtokába. Ők a lokálpatriotizmus valódi ellenségei, mert ők a „szakemberek” a megmondók. Így aztán nem a politika a felelős az egyes igencsak balul elsült művek megvalósulásáért. A politika fejleszteni akar, és itt nem a rosszat kell látni. Minden józan városfejlesztő politikai erő a szebb, élhetőbb, a polgárok számára üdvös és örömmel birtokba vehető városért dolgozik. Alkotni akar, szerepelni akar, megmutatni a választópolgárnak, hogy jó döntés volt őt juttatni döntéshozó helyzetbe. Ez nem bűn, ez maga a természet. Ha baj van, akkor az építészekkel van a baj, mert súlyos felelősség terheli azt, aki kellő szellemi felkészültség, hely és történelmi ismeret nélkül kezd fejlesztési tervek kidolgozásába pláne egy olyan mélyen történelemmel átitatott városainkban. Így aztán a tematikus kiegészítés, bármely napvilágra kerül erőd részlet esetében halva született ötlet. A bírálói jogot szerzett építészmérnökök, szeme előtt csak egy gondolat lebeg ilyenkor a 21. század az építészeti problémákat a 21. századi eszköztárral kell, hogy megoldja, így tud csak valóban 21. századi feleletet adni. Kérem, ez nem egy rossz tréfa, ezek ezt vallják, ezt tanulták, ezt a maszlagot ették.

A győri kora újkori erőd bármely a tematikus kiegészítésre történő kísérletét ezek a „szakemberek” bírálják el Budapesten.

Országos szinten a különféle bíráló bizottságok szemléletében is az extrémizmus a hangadó. Ezen körökben arrivált, ultraliberális építészek uralkodnak, a mű és építészettörténeti síkon kellő és alapos ismerettel nem rendelkeznek, bármire rábólintanak, ami üveg és kocka, csakhogy lássék a „korszerű” világlátásuk. A társadalom bomlasztása, harc a polgárság ellen, mert a polgári életterek felszámolása működésének eredménye. Ez az ő valódi mozgatórugójuk, mely eszmerendszer meglepő módon a 70-es évek nyugat-európai punk anarchia hívőinek gondolatiságával rokon. A hagyományokra épülő társadalmi rend bomlasztásával társult önös érdekérvényesítési vágy sarkallja ezeket az elméket olyan épített környezet kialakításának támogatására, mely egyszerűen fogalmazva steril, mentes minden emberitől. A reneszánsz építészeti művekbe történő durva beavatkozások különösen érzékeny károkat okoznak, hiszen a reneszánsz építészet alap léptéke maga az ember.

A valódi 21. századi gondolat:

A mai korunk „építésze” valójában számítógépes szerkesztő akrobata. A világ a nemzetközi háló mindenki számára elérhető állapotával kinyílt. Csak megfelelő technokrata szemlélet által a szerkesztő programokkal végrehajtott kunszt határozza meg a monitorokon létrehozott látványt. Ennek a szurrogátumnak az alapja a nemzetközi porondról beáramló úgynevezett kortárs építészeti tevékenység. Ennek, mint egyfajta divatnak a változása hektikus, a divatdiktátorok pedig egyre extrémebb formákban, a mérhetetlen túlzásban keresik a prioritást. A hazai körülmények között ugyanez zajlik, ötlet híján a külföldi klisék minél szélsőségesebb formáit alakítgatják, keresve a sznobok ízlését. A sznobok ma a közízlés meghatározói, az építészek pedig magukat nemzeti mázzal kenik be, de ne dőljünk be nekik. Szellemük az egymásra licitálás, a minőségi tartalom nélküliség és energiapazarló torzszülöttek életre hívása körül lebeg. Pedig pont az építésznek kéne a nem közízlést kiszolgáló területen mozognia. De ha így volna nem telne luxus terepjáróra, téli síelésre, nyáron a Fülöp szigeteken időtöltésre, gyermekeik külföldi egyetemekre járatására, a tihanyi és szigligeti nyaralókra. Pecunia non olet.

Ráadásul a külföldről beszivárgott kétes értékű építészeti divatklisék igencsak gyakran változtatják arcukat. Mire itt elkészül egy ilyen másolat, már divatját vesztetté vált. Mindezt még tetézi, hogy ahol az extrémitás tombol, a pénz korlátlanul áll a rendelkezésre. Azaz csak spórolós extrémitás ölthet testet. A szükségből leszegényített extravagancia pedig nem más, mint a korzón a bohóc cipő.

Úgy tűnik a széles út lett a járt út, de felhívom az érintettek figyelmét, hogy ez az út a pusztulásba vezet. A győri reneszánsz erődöt sokan pusztították, sokféleképpen. Ennek dacára igen jelentős elemei maradtak a föld takarásában. További rombolásukat meg kell akadályozni, sőt tervet kell kidolgozni a meglévő és majdan előkerülő elemek megmentésére. Ez nem pusztán építészeti kérdés, hanem polgári feladat, sőt kötelesség. A győri kora újkori reneszánsz erőd gyakorlatilag védtelen. Eredményes és tartós védelmét csak a törvény képes garantálni. Így a törvényben kell érvényt szerezni a védelem feltételeinek. A kulturális örökség védelméről szóló törvényben kell megalapítani a győri erőd védelmének alapjait. Ezt a város polgármesterének és az országgyűlési képviselőknek közösen kell kezdeményeznie. A védelem alapjaként ki kell nyilvánítani, hogy a győri reneszánsz erőd egységes, azonos koncepció szerint megvalósított épület. Minden továbbinak ebből a tényből kell következnie.

Csak ez alapíthatja meg azt a gondolatot, hogy Győr történelmi belvárosának, azaz a város idegenforgalmi vonzó képességének egyetlen lehetősége és módja az erőd bevonása és nagyszerű lehetőségeinek kihasználása a rendszerbe. Ennek kulcs pedig a tematikus és anasztilotikus kiegészítés.

Vége az első résznek.

Szabó Gyula okl. ép. mérn.
Arrabona Városvédő Egyesület
elnöke

Hozzászólások