Csodálatos év volt a 2016-os, hiszen három alkalommal sikerült adománytúrát szerveznie az Arrabona Városvédő Egyesületnek. Szeptemberben és novemberben Csángóföldön jártunk, és az ottani magyar iskoláknak vittünk rengeteg hasznos, a magyar nyelv oktatásához, és a magyar kultúra életben tartásához elengedhetetlen eszközöket, decemberben pedig, mintegy megkoronázásaként ennek az évnek, Felvidéken, a Kisgyarmati magyar óvodába látogattunk el ismét. 
Hálás köszönettel tartozunk a missziót segítő valamennyi egyesületnek, magánszemélynek, lelkes és szíves adakozónak. Megható látni az összefogást, a segítő szándék tiszta és szép megnyilatkozását, mert sokan – egyre többen – ismerik fel a jelentőségét a trianoni határokon túl szorult magyarság, a magyar intézmények támogatásának.
Ezen intézmények közül is a legfontosabbak azok, ahol a következő generáció tanulja beszédünket és ivódik belé gondos és tapasztalt magyar szakemberek által őseink tudása. Sokan teszik fel nekünk a kérdést, mit keres egy városvédő egyesület a határainkon kívül, miért nem a helyi kultúrát, oktatást segíti, támogatja. Nekik azt válaszoljuk, hogy sajátságos történelmi helyzetünkből adódóan nekünk magyaroknak nincs kinn és benn, csak mi vagyunk itt is és ott is – sajnos csak mi magunk. A segítség pedig ott nyújtandó, ahol a szükség nagy. Mi felesküdtünk a szellemi javak védelmére és gyarapítására. Ezen szellemi javak megőrzése és gyarapítása csak ott lehetséges, ahol van ilyen. Mint sajnos azt látni, helyben nem sok maradt a szellemi javakból, az elbontott kultúra-bölcsők, az Ifiház és a Vasas-otthon pusztulása felett tort ül a „majd én egy személyben eldöntöm” és az ő szervilisei, mint a kegyet kereső had. Ott, ahol Duna-bástyát, a kereszténység védőpajzsát beton szarkofágban őrzik, az elkövetkezőknek nincs sok teendő. Ahol Pálffy és Schwarzenberg generálisok szobra az egykori ganédombra száműzetik, ahol a Püspökerdőt csak a civil összefogás ereje volt képes megmenteni, ott a szónak is kevés a tér. Mert ahol mindezek és még annyi más megtörténhetnek, ott nem a szólás szabadsága hallik, hanem a propaganda, nem a kultúra itatja át a köz életét, hanem a fesztiválok, nem a valót kell megélni, csupán az elhazudott, torz vaslencsén át szemlélt képmását, a realitást.
Sajnos Győr áldozata lett a legfőbb bűnnek, a hiúságnak. Nem csak áldozata, hanem Baál e szörnyű oltárán önmagát áldozta fel – és részesek voltak ebben a győriek közül sokan. Így ma nem divat Győrben a lokálpatriotizmus, még akkor sem, ha a törtetők közül némelyek így aposztrofálják magukat. Ahogy itt a kultúrát kilúgozta a propaganda, úgy tűnt el a genius loci, úgy lett az egyediből általános, a helyi értékből, kommersz divatcikk. A kultúra eltűnésével együtt, a lokálpatriotizmus kiszorításával párhuzamban bekövetkezett az, amitől annyira tartottunk: a magyar – a győri – identitástudat, a magyar értékek igenlésének óhajtása felszívódott. Akik ezen valós értékek nyomába erednek, kénytelenek városuk határain kívül keresni azokat. Akik pedig egyenesen magyar értékeket, hagyományt, egészséges magyarságtudatot szeretnének menteni, még a jelen országhatárt is át kell, hogy lépjék.
Ez a szomorú helyzet, de egyben lélekemelő lehetőség is. Mert a felvidéki Garam-mente apró magyar faluja, Kisgyarmat, bár nem a világ közepe, de bizonyosan jó magyar nép lakja. Mert ezek a kis gyermekek kántáltak, Jézust, Máriát, Szent Istvánt énekelték magyarul. És szüleik arcán nem a szégyen pírja ült, hanem áztatta azt az örömkönny. Mert nem veszett el mégsem őseink hitvallása, őseink szava, mert megszólalt mindez még az angyaloknál is szebben a gyermekek ajkán. Mert ahol segítjük, támogatjuk, ott végre felemeli a magyar a fejét, és ezek a gyermekek, ha majd felnőnek, büszke és szép magyarokként úgy zavarják majd szét e gyülevész hadat, mint tette ezt Illés próféta egykor Baál papjaival.
Addig is fel a fejjel, hordjuk mi megmaradtak, a keresztünket, tűrjük az elhallgatást, a mellőzést, a megaláztatást, de higgyük: Magyarország nem volt, hanem lesz. Mi láttuk mindennek fényes bizonyítékát – Kisgyarmaton.
