Skip to content

Növelni, vagy átalakítani?

Mindennapi életünket már jó ideje kíséri az a kínosan terhes nézet, mely szerint minden akkor van rendben, ha az adott dologból minél többünk van. De mit lehet tenni, ezt látjuk, ezt halljuk nap mint nap; gyakorlatilag ebben nőttünk és növünk fel. Lehet az pénz, autó, gyerek, energia, négyzetméter, térkő, vagy gól; mindegy miről van szó. A lényeg, hogy sok legyen belőle. De vajon a növekedést nevezhetjük-e egyértelműen haladásnak?

Szerencsére – még ha egymástól elszigetelten is – sokan maradtunk olyanok, akik nem dőlnek be a folyamatos növekedés illúziójának, mert tudják, hogy az teljesen természetellenes. A természetben olyan nincs, hogy valami folyton csak nő és ezáltal fejlődik. Az igazi, átütő haladás képletében bizony benne van a megállás és a visszahúzódás is, ezt tudomásul kell vennünk, mert ez a természet rendje.

Merítsünk a hétköznapi életből. Vegyünk példának egy átlagos fiatal párt, akiknek éppen gyermeke születik. Az újszülöttnek persze kell a hely, szóval méltán juthat eszébe bárkinek ilyen helyzetben, hogy azonnal bővíteni kell a házat, vagy elköltözni egy nagyobb lakásba. Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy valóban a „pánikszerű” megoldás a legjobban járható út? Talán érdemes megállni és átgondolni, hogy vajon egy jól kigondolt átszervezéssel esetleg jobban járunk-e. Van-e olyan dolgunk, ami mára már szükségtelen? Ha van, akkor annak a helyére elférne-e az új? Ugyanúgy élünk-e, ahogyan akár csak pár évvel ezelőtt? Ha nem, akkor esetleg fel tud-e szabadulni még hely az adott keretek között? Kell-e egyáltalán bármiből újat venni, ha a régit megfelelően hasznosítani tudjuk? És talán a legfontosabb kérdés: vajon az „új” tesz-e boldoggá bárkit is érdemben, vagy az is csak elsilányul nagyon rövid úton, mint megannyi „régi új”.

Ezen a ponton jön képbe városunk, Győr – de éppenséggel bármelyik településről lehetne szó. Vajon meddig lesz kielégítő válaszlépés a sávok számának növelése az évtizedek alatt kialakult közlekedési helyzetre? Vajon meddig kell újabb és újabb parkolóházakat építenünk – miközben parkokat nem építünk -, hogy a járműveink elférjenek? Vajon hány négyzetmétert kell még leburkolnunk, hogy a város végre igazán „innovatív” legyen? Vajon milyen messzire kell még kitolnunk városunk határait, hogy végre elismerően tekintsen ránk ország-világ? (Lehetne még sorolni a kérdéseket.)

Belátható, hogy a felszín foltozgatása már jó ideje nem ad(hat) kielégítő megoldást, a rendszereinket alapjában kell újragondolnunk, és következetesen affelé haladnunk.

Elsősorban nagyon is érdemes lenne rendbe tennünk a szavak eredeti jelentését. Például van ez a kifejezés: fejlődés. Sajnos ott tartunk, hogy ha valaki egy kicsit is kritikus Győr fejlődését illetően, annak polgártársai rögtön azt tanácsolják, hogy menjen el rosszabb helyekre, mondjuk az ország keleti részébe, és utána nyilatkozzon. (Micsoda érv!) Na mármost, hogyan is nevezzük a folyamatosan növő embert? Egy bizonyos szint után elhízottnak, ugye? Ez pedig nem igazán nevezhető fejlődésnek. Az elhízott ember a saját „sikere” miatt omlik magába.

Ha az épületen körbefutó olcsó borítást gondolatban lebontjuk, nem marad más, csak egy óriásira dagadt meztelen betonkocka.
Borkai erről az épületről mondta azt, hogy nem tartja egy építészeti remekműnek. A parkolóház és balett-próbaterem Önök szerint javított ezen? (fotó: Modern Győr)

Vagy egy másik kedvelt „marketing” szócska: innovatív. Nagyon ne menjünk bele a részletekbe, de vegyük példának az Árpád Parkolóházat, ami túlzások nélkül egy óriásira hízott betontömb, méghozzá a belvárosban! Előtte ott győri polgárok által önkéntes alapon épített művelődési ház volt, gesztenyefával az átriumban, kulturális programokkal. Innováció? Merénylet? Mindenki döntse el jóérzése szerint. Mi inkább csak annyit jegyeznénk meg, hogy ami újonnan épül, az nem lesz egy csettintésre innovatív. (A kultúra is ilyen: lehet bele pénzt tenni, de a tisztességes működéshez az édeskevés, mert ahhoz elsősorban emberek kellenek, polgárság.)

Aztán ott van a divatból kifutni soha nem szándékozó szó, az örökzöld aduász, ha valamit be kell adni a jónépnek: modern. Egy építészelméleti könyvben erről a következőket lehet olvasni: “Meg kell jegyezni, hogy a laikus (avatatlan – a szerk.) szóhasználatban a modern kifejezést gyakran kortárs, korszerű, előremutató jelzők szinonimájaként használják, holott az a művészettörténet egy markáns periódusának elnevezése, és mint ilyen, foglalt. Az igényes szakembereknek mindenképpen kerülniük kell ez a gyakorlatot! A modern, mint kifejezés egyébként a latin modernusból származik, és eredeti jelentése most éppen.”

Ha már a modern szónál tartunk, álljon még itt még pár sor ugyancsak ebből a könyvből.

„Mindeközben a modern építészet figyelmen kívül hagyott számos szociológiai és pszichológiai szempontot (de esztétikait is), így törvényszerűen eltávolodott az emberektől.”

„A hierarchia, mint globalizált szervezési elv egyébként csak a tervezőasztalon teremt sematizált koncepcionális érthetőséget: valójában végtelenül leegyszerűsített rendjével tönkretette a potenciális közösségek létrejöttének lehetőségét és a tér olvashatóságát, vagyis a történeti városok lényegét. Ez pedig elkerülhetetlenül az urbánus települési szövet destrukciójához vezet.”

Előállt az a helyzet, hogy az emberek (a használók) kezdtek rájönni, hogy az új, logikusnak tűnő ún. funkcionalista lakások és középületek számos szempontból rosszabb környezetet nyújtottak, mint a hagyományosak. Sőt, az új funkcióra átalakított régi, adaptált épületek sokszor jobban megfeleltek rendeltetésüknek (és szerethetőbbek voltak) az újonnan épülteknél.”

„… valójában a kor követelményeinek megfelelően a technikai hatékonyságra összpontosítottak. Az építőelemek, szerkezetek, formák belső konzisztenciájára, és nem a valós emberi szükségletek széles skálájára.”

„A funkcionalista racionalizmus (a modern) egyértelműen elbukott, és transzformálódott az 1950-es és 1960-as évek strukturalizmusába, illetve regionalizmusába, míg végül radikálisan a posztmodern irányzat és az azt követő dekonstruktivizmus tagadta meg ezt az 1970-es és az 1980-as években.”

Tehát azt gondoljuk, az idő elérkezett, hogy elsősorban átalakítsunk, rendszerezzünk, gondolkodjunk. Csak ne mindenáron növeljünk! Érdemi változást már csak ez tud hozni, a többi a visszájára fog fordulni. Ha megnézzük Győr történelmét, nem egy olyan folyamatot láthatunk, amikor a nagy eszme, a növekedés később önmagát gáncsolta ki. Gyakorlatilag ennek a levét isszuk ma is – erre a közlekedési rendszer (hiánya) az egyik legmutatósabb példa. Ha nem változtatunk érdemben, azt a bizonyos levet nagy valószínűséggel utódaink is inni fogják. Új hullámot kell meglovagolnunk, mert amin most vagyunk, az leszállóágban van. A jelenlegi gondolkodásmódunk gyakorlatilag már sehova sem vezet. Szervezzünk újra!

Martini Gábor
2020. január 10.

Hozzászólások