A régi Győrben, ha nyugatról fújt a szél, a várost vagy jó pörkölt napraforgó illat, vagy a frissen sült keksz lágy vaníliája fonta koszorúba. A gyárak dolgoztak, az emberek végezték a munkájukat és a Kisböskén állva a Duna lágy hullámai felett az ember látta az üzemek ablakaiból kiszűrődő fényeket. Elképzelte, hogy belül már sajtolják az új növényi olajat, és a futószalagról szorgos kezek szedik, csomagolják a speciált.
A mai Győrben a nyugatról fújó szél port, benzingőzt, büdöset és öntömjénezés szagát hozza, a várost trágyaszag fonja töviskoszorúba, és ha az ember feláll a kínosan púpos szivárványos hídra, mindenfelé rombolást lát. Épülnek az egykori híres Győri gyárak helyén a modern tömbépületek, bennük a sok lakás, kiadó szobákkal, irodákkal, üzletekkel. Széthasította a régi, békés és élhető kisvárosi szövetet a zsúfolt, elidegenítő és élhetetlen nagyvárosi, a kicsit sem magyar jövő előképe. De ne feledjük, hogy a nagy szavak és a látványos attitűdök semminek nem állnak jobban, mint a dekadenciának, az elfajzásnak.
A völgy feltöltődik, a hegy eltűnik, a görbe kiegyenesedik.
Az átkos, dohos, kormos téglákkal szegélyzett múlt egyetlen megmaradt mementója, egy templom, mely büszkén nyújtja bele tornyát az új, plasztikus és modern formavilágba. Szinte már zavaró ez a néhány akut klerikális számára önkényesen fenntartott, idejétmúlt épület, hiszen ki jár már oda, ki a fene ér rá ott az imára, térdeplő csuhások beszédét hallgatni? – Bizony, a mai kor emberének erre már sem ideje, sem szüksége nincs. Mert olyan dolgok ezek is, mint a kormos téglák, se nem szépek, se nem modernek. Az ilyenekre egyáltalán semmi szükség. Ráadásul bármi, amit a régi Győrből fenntartanak, minduntalan problémát okoz. Nietzsche szerint az ember alapjában véve tükröződik a dolgokban, és mindent szépnek tart, ami az ő képét tükrözi vissza, ugyanakkor figyelmeztet, hogy nincs ocsmányabb, mint az elkorcsosuló ember. Sötét középkori, pestises, máglyás-csuhás az, aki azt mondja, hogy a múlt bármiféle értéket képvisel. Pedig a múlt, a nemzeti múlt, nem érdektelen események és dohos téglák lomtára, ahonnan önkényesen válogathatunk, vagy amit egyszerűen csak elpusztíthatunk, hanem tradíció, amely fogja a kezünk.
Az Európában is egyedülálló értékű szigeti és újvárosi városszövetet – de mondhatnánk akár a belvárosit is – elbontották, átrajzolták, kitörölték. Kinek fáj hát az a nyomorult olajgyári kémény? Túl kell már haladni azon a maradiságon, szájtátiságon, hogy az örökség! És azon is, hogy az épített örökség azért van, hogy azt megőrizzük és utódainknak adjuk át. Mennyivel népszerűbb manapság az a gondolatmenet, hogy az örökség azért van, mert aki ránk hagyta az meghalt, annak meg már úgyis mindegy, most mi vagyunk itt. Mi pedig úgy tudunk vele jól gazdálkodni, ha annak adjuk el, aki a legtöbbet fizeti érte – lehetőleg minél hamarabb, nehogy már nekünk kelljen költeni rá! Mert akkor már olcsóbb elbontani!
És hogy mit jelképez egy kémény? – Semmit. Hacsak annyit nem, hogy valaha volt ott egy gyár, amely generációknak adott kenyeret, megélhetést és jövőt. Ezt a gyárat aztán bagóért elherdálták – divatosan szólva privatizálták –, aztán gyorsan be is csukatta az új – külföldi – tulajdonos, átadva az épületet az enyészetnek, végül eladta a telket, és hosszas vajúdás után mindent porig romboltak. Most az új tulajdonos épít. „Olimpiai sétányt” a népnek! Az istenadta népnek, saját hírnevének és dicsőségének. És ebbe az a kémény csak belerondít. A XXI. századi letisztult geometriának nem fel meg egy ilyen kispolgári, sőt, imperialista csökevény. Halkan tesszük hozzá, hogy ilyen logika mentén a dekadencia tombolásának korába a szemközt álló templom tornya sem passzol. Ha már egyszer ezt a várost újra akarják építeni modern formában, előtte minden ilyen elemtől meg kellene tisztítani! Ugyanis ha bármely múltból ide pottyantott mindenféle építmény megzavarja a nemtelen gondolatot, megszakadhat a teremtés folyamata és a város visszahull a pohos bürgerek vasárnapi játszóterének homokozójába. Fontos tehát, és a párt számára kiemelt feladat, minden illetlen épített örökségi elem lerombolása, amely a vezér mély gondolati útjából pironkodva önként el nem takarodik. Ha kell dózerrel, ha kell markolóval, ha kell dinamittal, de mindenképpen szükséges ezt a várost megtisztítani, elvtársak! 
Mert jövőre ünnep lesz! 
Olimpiai fesztivál lesz! Önkéntes alapon toborzott ifjakból, akiknek keze már a jövő győzelmét kovácsolja, akik tudják, hogy a nemzetet csak a sport emelheti magasra, és nem is lehet más. Az osztályharcot meg kell vívni és a győzelem fényében jobban áll majd a szivárványszínű fallikus szimbólum tetején a láng.
A kéménynek tehát pusztulnia kell! Éljen és virágozzék a győriek bölcs és éleslátású egyetértése, az új győri egyetértést megteremtő bölcs vezető, annak sógora, komája, edzője, felesége, a feleségének szeretője, a gyermekei, a természetes gyermekei, a helytartója, a végrehajtója és a sofőrje is! Mert ők a győri és egyben a nemzeti diadalunk legfényesebb kovácsai! A győri és persze a magyar nép tündöklő olajágas olimpikonja, annak rokonsága, családja, barátai, barátainak beszállítói, beruházás igazgatói, befektető közösségei, újságja, rádiója, szóvivője, talpnyalói, fullajtárjai és minden győri, aki őt tapsolva hatalomra segítette, abban megtartotta.
Győr volt, csak azt nem tudjuk, mi lesz helyette…