A mai kor emberének sajátossága, a higiéniára való hisztérikus törekvés, a tisztaságmánia beszivárgott az élet minden területére. Ma már minden második reklám valamilyen tisztítószer megvásárlásról akar minket meggyőzni: egy mindennél jobb öblítő, az összes baktériummal végezni képes mosogatószer, az ember nyálát teljesen sterillé változtató rágógumi, vagy éppen a női intim helyek tisztogatása és illatosítása alkalmas szer nélkülözhetetlenségét hirdetik. Nem új keletű dolog ez, hiszen az Ágnes asszony-szindróma korának voltak előhangjai a padlások tisztára söprései, és a még ma is oly divatos „közéleti tisztogatás” is. A tudomány fejlődésének köszönhetően ma már tudjuk, hogy lépten-nyomon baktériumok jönnek szembe velünk az utcán, akik az életünkre törnek. A szcientifizmus mindenhatósága elhozta nekünk az eddig láthatatlan ellenségeket a média pedig elhitette velünk, hogy ezekből akár egy is képes végezni emberek sokaságával – nem hiába árulnak tisztítószereket 99%-os hatékonysággal. Hamvas Béla szerint a szcientifizmus az istentagadás egyik közönséges formája, ami az egész világot csakis a személytelen és semleges természeti törvényekből eredezteti, és ezt a gúnyát magára öltve áll a mai ember életének központjában a higiéné. A tisztaságmániás pedig „a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel”.
A szcientifizmus mint Istent tagadó, vagy Isten személyét pótolni akaró attitűd a mai kor építészeti térformálásának is alappillérévé vált, zászlajára tűzve a „letisztult formát”, mint hamis istenséget. A valóság azonban az, hogy ez inkább egy kopasztott csirkéhez hasonlatos, minden ékétől megfosztott, arányait vesztett, élettelen holmi, semmint térformálás. Az építészet emberi kultúrával egyidős mivolta miatt, az egyszerű sejtházból indulva, olyan alkotások létrehozására törekedett, melyek közös jellemzője az egyediség és az értékében kortalanság. Az emberi díszítő kedv és a nemes arányok újabb és újabb felvetése, tökéletesítése folytán a történelemben építészeti stílusok sarjadtak, terebélyesedtek, majd haltak el. Az építészet hasonlatos a lombos fához, mely az égből vesz mintát, a földön hozza létre, és a földbe, a hagyományba gyökerezteti alkotásait. Az ég az ihlet, a lomb és a törzs látható, a gyökér pedig az eleinkbe, a hagyományba, az emberi egyetemes kultúrába kapaszkodás. Ezek így együtt alkotják a tökéletességet, az egészet, s ezért nem lehet meg az egyik a másik nélkül: ihlet nélkül nincs alkotás, alkotás nélkül nincs hagyomány, hagyomány nélkül pedig nincs jövő.
Mindezt a XX. század elején, a világpolgárság hamis prófétái átformálva kijelentették, hogy gyökér nincs, mert a tudomány az ősök szent törvényeit felülírja. Lomb sincs, mert az ihlet nem lehet Istentől való, hiszen Isten nem létezik. A törzs pedig a legtisztább tudományos alkotómunka eredménye, maga a megtestesült technokrácia, a föld egy túlhaladott korszakának vége. Nincs szükség hagyományokra, a „múltat végképp eltörölni” az új jelszó, csak az a szép, ami modern, Istentől mentes, lélektelen. A „mi a szép” kérdés helyébe „a kinek mi a szép” lépett, egyszerű matematikai többséghez kötve, s ezzel sutba vetve minden további esztétikai elemzést. Csakhogy mára mindez a „majd én megmondom mi a szép” kijelentésig fejlődött. Ahogy a vallásból, ha önző érdekek mentén akarják használni, farizeizmus, dogmatizmus és fanatizmus válik, úgy lesz a tudományból szcientifizmus, és csak így terjedhet a falanszter, melyben a technika anyagi vívmányai ugyan jeleskednek, de a humánum teljesen ki van zárva, az csak humbug, letűnt korok avas hordaléka, porosodó téglákból épített omladozó rom. A humánumot azonban nem lehet kizárni a képletből, a technokrácia és a szcientifizmus ott bukik meg, ahol a gépek mellett feltűnik az ember, akinek – ha akarja, ha nem – lelke van.
A „majd én megmondom mi a szép” kora a XXI. század, amikor a gyökértelen és hagyomány nélküli eszmék terjesztésébe a tisztaságmániát is egyszerű bolti termékké alakító média – hatalmának teljes tudatában – szolgálatába áll a szcientifizmusnak, és eljutott a bibliai „hazug hírt ne hordj” tiltástól a propagare féktelen tombolásáig. Ez a fogyasztói társadalom Kánaánja, ahol csak venni kell azt, amit éppen adni akarnak, majd másnap eldobni, mert akkor már mást akarnak ránk sózni. A lecserélhető világban az ember is lecserélhető, és az építészetben az épületek is csupán pillanatnyi jelenségekké silányulnak. Alapok nélküli, hagyományok nélküli sablonokká, letisztult, higiénikus használati tárgyakká lettek, minimális – vagy egyáltalán semmilyen – díszítéssel, csak funkcióval, ami szintén könnyen változtatható. A lényeg a propaganda, a hirdetés, az eladás, a bevétel. A média a tudomány segítségével tökélyre fejlesztette a meggyőzést, az élethű látványtervek pedig letaglózzák a fogyasztót.
Példa erre a győri Dunakapu téri piac esete. A régit, a hagyományokra épülőt, a lélekkel teli piacot először steril környezetbe, a gulágra helyezték, megvárták, míg önmagától elsorvad benne minden élő, majd így csírátlanítva, új arculattal vissza akarják ereszteni a mesterségesen kialakított modern, lélektelen és sivár környezetébe, egy tudományos pontossággal megszerkesztett rendszerbe, egyen színű és –formájú sátrak, standok közé. Nézzük csak a látványtervet: ez nem piac, ez inkább barakk stílus, elnagyolt halott-fehér háttérrel, ahol „bio” termékeket vásárolnak torz szellemek – emberek? –, valamennyi szürke, áttetsző, merev tárgy. Sterilizált, vegyszerrel kényesen megtisztogatott környezetben árulnak szintetikus műtrágyától és növényvédő szerektől mentesen megtermelt, mérgező anyagoktól mentes, természetes ízű és aromájuk élelmiszert. Ez az ember valódi tragédiája, „e korcs alak, e torzkép” a hagyományok tékozló örököse, ez keresztény-konzervatív városvezetésünk válasza korunk kérdéseire.
Pál apostol úgy intette az efezusiakat, hogy „tiszteld apádat és anyádat, hogy boldog és hosszú életű légy a földön”. Mi, hagyománytisztelő építészek azt mondjuk, aki nem tiszteli a múltját, az nem érdemli a jövőjét, de a jelenét sem.