A Duna-bástya végső pusztulását sikerült ugyan megakadályozni, arról viszont kevés szó esik, hogy ez kizárólag annak köszönhető, hogy egyesületünk és pár maroknyi győri polgár védelmébe vette. Számos törekvés volt arra, hogy a reneszánsz erődítmény ne állhasson a mélygarázs útjába, ezek közül egy érdekes esetet érdemes feleleveníteni azokból az időkből, amikor még csak az egész tér alatt elterülő teremgarázsról volt szó.
Szakemberek szerint a győri belvárosban nem tanácsos több szintes mélygarázst építeni, a Duna-bástya helyére is ezért terveztek eredetileg teremgarázst, amit játszi könnyedséggel nyomtak át minden helyi hivatalon. Egyesületünk ekkoriban már minden jogi lehetőségét kimerítette, a bíróság és a hivatalok azonban rendre elutasították ügyféli státuszunkat. A hivatalos kommunikáció szerint mégis mi voltunk a közellenség, a beruházás akadályozói, piacosok tömegének megélhetését ellehetetlenítő latrok, hiszen ők addig nem tudtak bevételre szert tenni, amíg nincs kész a tér. Aztán múlt héten kiderült, hogy az új téren nem lesz piac, a régi, kivéreztetett és a gulágra száműzött piac szerdán és szombaton a Türr István utcában, kedden és pénteken pedig trendi álbio-piac lesz (emlékeznek még, hogy egykor a győri biopiac az ifiházban működöt szombatonként?). Az első látványterveken az egész tér alá kocsi beállókat álmodtak, több feljárati ponttal a gyalogosok számára, lényegesen több növénnyel, kevesebb vitorlával, és még a vaskakasos kút is a téren maradt volna (a Pálffy-Schwarzenberg szobrot ebben a tervben is a város egykori ganédombjára száműzték), viszont sehol nem látni az előkerült ágyúlejárót, egyáltalán semmi nem utalt arra, hogy tisztában lenne a város azzal, mi van a tér alatt. Egyesületünk már hónapokkal előtte minden levéltári anyagot nyilvánosságra hozott, s noha a feltárások akkor még kis területen zajlottak, tudhatta mindenki, mi az igazság.
A teremgarázs álma akkor foszlott végleg szerte, amikor megtalálták a Duna-bástya ágyútermét, az egykori erődítmény legfontosabb helyiségét a hozzá tartozó épített terekkel együtt (ehhez hasonlót csodálhatunk meg a kőtárban, vagy a Teleki László utcában gyíkok és pókok társaságában). A teremgarázshoz ezt a teret teljesen le kellett volna rombolni, mert falai akadályozták a közlekedést és veszélyeztették volna a biztonságot a föld alatt. Polgármesterünk nem volt hajlandó lemondani a teremgarázsról, ezért fordult a Fejér Megyei Kormányhivatalhoz azzal a kéréssel, hogy elbontathassa a Duna-bástyát! A hivatal viszont szerencsére elutasította a kérelmet, mert akkor még a műemlék fontosabb volt, mint egy milliárdos beruházás. Ekkor a nagy álmodó Mosonmagyaróvár felé vette útját, ahová a módosított tervek benyújtásának pillanatában még egy ceruzavonás sem volt a tervlapokon, csupán egy kézzel odafirkált feljegyzés, hogy majd később lesz, aztán pár hónapra rá született meg a többszintes mélygarázs koncepciója az egyetlen olyan helyen, ahol úgy vélték, nem lehet gond. Ma már azt is tudjuk, hogy ennek következtében olyan ritka leleteket pusztítottak el, mint a közép- és kora újkori várfal cölöpjei, amit a föld 400 évig szinte teljesen épen megőrzött, s amire a projektkoordinátor – egy bukott fideszes alpolgármester – azt mondta, hogy „csak” árvízvédelmi töltés, semmilyen értéket nem képvisel.
Mi maradtunk közellenség, holott mindössze annyi történt, hogy az akkor még gyerekcipőben járó NER még nem vett be minden bástyát a közigazgatásban, voltak még rések a pajzson, s a Duna-bástya végül is ennek köszönhette megmenekülését. Mi csak annyit tehettünk, hogy szinten tartottuk a témát, vállalva azt, hogy esetleg sokan elpártolnak mellőlünk a városvezetés kritikájáért, a néhol kikerülhetetlenül politikai felhangokkal szennyezett kommunikációnkért, de higgyék el, nem lehetett a városvezetéssel másképp beszélni, mert részükről szakmai megnyilvánulás szinte nem is volt. Úgy véltük, hogy a nyilvánosság az utolsó törvényes lehetőségünk. Az épített hagyományokhoz hű alternatívákat kínáltunk a Duna-bástya és környezetének rendezésére, amelyek hordozzák egy belvárosi területhez józan ésszel és értelemmel kapcsolható funkcióit. A győriek véleményére oly nagy figyelmet fordító városvezetés viszont még a fáradságot sem vette, hogy reagáljon. Lett tehát kősivatag, egy kietlen huzatos térség és egy egyedülálló módon a történelmi városközpontban felépített betonpláza. Sok győri csak most döbbent rá arra, hogy mihez adta a szavazatát, egyesületünk naponta több tíz felháborodott elektronikus üzenetet kap, hogy miért hagytuk, hogy ez történjen, miért nem védtük meg a Duna-bástyát? Elszomorító, hogy nagyon keveseket érdekelt a Duna-bástya sorsa akkor, amikor még lehetett volna mit tenni, és aggodalommal tölt el minket, lokálpatriótákat, hogy mi lesz a többi, még föld alatt lévő várrésszel, amikor a városvezetés funkcióbővítés címén nekilát feltúrni majd a Bécsi-kapu teret, vagy a Virágpiacot.