Megdöbbenve hallottuk az ott lakóktól, hogy az egykori Ifiház helyére valakik termőföldet hoztak és fűmaggal hintették be a területet. Leginkább azért, mert történelmi ismereteinkből jól tudjuk, hogy a lerombolt kultúra helyét felszántani és sóval behinteni minden hódító típusú államalakulatban – az ókori Róma, vagy éppen a legújabb kori Iszlám Állam – elfogadott gyakorlat. De ez a speciális XXI. századi változat minket is meglepett, hiszen akik ezt tették Győr egyik kulturális központjával, legutóbb még parkolóházat akartak építeni az önmagát képezni, művelni vágyó gyermekeknek. Erre azt kell olvasnunk a Kisalföld napilapban, hogy mostanában nem is kell itt építkezésre számítani – megdöbbentő. Ez annyit jelent, hogy nincsenek se tervek, ebből fakadóan pedig engedélyek sem, és – a cikk szerint – egyhamar nem is lesznek.
Felmerül ilyenkor a kérdés az egyszeri győri emberben, hogy akkor mire volt hát ez a fene nagy sietség? Miért kellett bemondásra csinált kérdőívekkel győzködni a közgyűlést, és miért kellett a győrieket azzal riogatni, hogy összeomlik a parkolási rendszer, ha sürgősen nem lesz itt parkolóház, és főleg miért kellett a balettosokat áltatni azzal, hogy nemsokára már a benzingőzben gyakorolhatnak? Nincs terv – bizonyára nehéz összerajzolni a hét emeletet a balett tükör- és próbateremmel – és egyáltalán: ha nincs terv, honnan tudjuk, hogy hány emeletes lesz? Pedig a balett-teremmel kombinált parkolóház igazi csemege, mondhatnánk „győricum” lehetne, és mutogathatnánk a turistáknak is.
Nagyon hirtelen történt ez az elbontás, egyesek szerint azért, mert nem sok hiányzott ahhoz, hogy a nyilvánosság is belássa, az Ifiház megmaradása, felújítása, korszerűsítése és régi funkcióban tartása elsőrendű nemzeti érdek. Mások azt mondják, hogy egyesek nem bírnak veszíteni, az utóbbi évek pedig különösen hozzászoktatták őket a könnyű és gyors győzelmekhez. Elhitték – és elhiszik –, hogy mindent lehet és nincs felelősség. Az Ifiház maradása nekik vereség lett volna.
Csak a rend kedvéért mondjuk, hogy az egykori Ifiház távolról sem volt rom, felújítása pedig a bontás és az építés összegének töredéke lett volna – a tavaly júniusi közgyűlési anyagban 800 millióra becsülték, a parkolóház építési költségeit a bontással együtt pedig 1,5 milliárdra – már csak ezért is érthetetlen. Talán az volt ezzel az igyekezettel a cél, hogy a vita tárgyát képező épületet ledarálják és végleg megszüntessék a számukra kellemetlen diskurzust?
De szép is lenne egy park ide, ha már Ifiházunk nem lehet. Fák, padok, árnyék, napfény…
Mindenesetre furcsa látni azt a tenyérnyi zöldfelületet a Belvárosban – nem vagyunk mi ehhez hozzászokva, hogy új parkok létesüljenek az agyontérkövezett, sterilizált városrészben. A győriek is értetlenül állnak előtte, hiszen már úgy megszokták, hogy vakítja őket a térkő, és ládákban tologatják nekik fákat. Apropó fák: ha már így áll a dolog, és a bontás pillanatában tudták, hogy a leendő parkolóház tervei még nem is léteznek még egy jó darabig, miért kellett 2016. február 9-én reggel egyből a 2015-ös év Hős Fájának kiirtásával kezdeni? Kinek ártott az a fa, és ki döntött úgy, hogy nem élhet még legalább fél évet? És azok a fák, ott a telekhatáron – azok kinek ártottak, miért nem élhettek még ők is egy keveset? Legalább addig maradhattak volna, amíg ki nem találják, hogyan passzol a tütü és a balettcipő a benzingőzhöz! Tényleg ennyire nem tudnak egyesek veszíteni? Tényleg az kell, hogy mellüket döngetve elmondhassák: „na ugye, mégis mi nyertünk”. És egyáltalán: miféle nyereség ez? Egy humusszal betakart, fűmaggal beszórt terület, egy meg nem tervezett, elő nem készített beruházás, mely jól látható sebet hagyott a város testén?