Skip to content

Peches ember ne menjen a rakpartra se!

Tavaly ősszel fejeződött be a győri folyópartok belvárosi szakaszát érintő „rehabilitáció”.

Állítólag ennek utórezgése az egyetem mögötti töltések bontása, ami másodlagos védvonalként immár feleslegessé vált a szakemberek szerint, a telek meg bizonyára kellett valakinek. Az idősebb révfaluiak talán még emlékeznek arra, hogy amikor nagyobb volt a víz, a zsilipet megnyitották a Szúnyog-szigetnél, hogy a folyóág és a holtág közti szakaszt feltöltve könnyítsék az élő meder vízlevezetését. Nyugodtabban aludhattak tehát a révfaluiak, míg állt a gát. Ma viszont már úgy tűnik, hogy senki nem törődik a természet erőivel, csak a profittal meg a sporttal. Most, hogy a folyópartjaink rehabilitációja a beton megkötésével véget ért, örülhet a nemzet, mert az ökoszisztéma ettől bizonyosan újraéled, még ha beledöglünk is. Kitalálnak oda is majd egy bio-piacot, vagy vasárnapi piacot, vagy valami hasonlót, mint az ugyanígy elfuserált Dunakapu térre. Talán páran már felfedezték a gyermekien egyszerű stratégiát: közpénzen hiábavaló drága dolgokat építeni, és azt szintén közpénzen, de a profitot szigorúan magánkézbe juttatva üzemeltetni.

folyopart

A Kisalföld legnagyobb és leggazdagabb városa épített magának egy felhagyott kőbányát, de nyugati módi szerint nem holmi avittas hétköznapit, hanem a város szívébe, a folyópartokra, a struktúra és az arányok teljes figyelmen kívül hagyásával – mert az manapság a trendi meg a mainstream. Nagyapáink még értették az arányok finom művészetét, ők még egyetemen tanulták a szakmát, igazi építészektől, több éven át. Ma viszont már akárki kiadhatja magát építésznek, az építészeti szabályokat jogászok izzadják ki magukból, a szakemberek meg állnak értetlenül, fogukat összeszorítva, vagy pénztárcájukat nagyobbra cserélve alázkodnak meg. A jöttment építészutánzatok pedig a számítógép monitorján, programokba épített sablonokból szabdalnak össze virtuális képeket – azt pofátlanul „látványtervnek” nevezik –, amelyek pont a valóságot írják felül. Ezek után van még, aki csodálkozik az ismeret és szakmaiság hiányából fakadó döntéseken? Vagy éppen a városképet – Győr városképét – romboló aránytalanságok térnyerésén? A régiek ismerték az anyagot és éltek annak lehetőségeivel, tudták annak alkalmazási határait is. Amikor a Bécsi-kapu elővédműveiből megalkották a Radó-sziget mai formáját, egy szép ívű, jól strukturált meder és partfal készült. Ma is látható mesterien ívelt vonala. Rakott fal ez is, de tégla-architektúra, tiszteli egykori előképét, a győri várat. Ezért az anyag, a lépték és a forma. Nem terméskő, amely itt idegen és pláne nem ciklop fal, amit profi fuser kőműves rakott, aki nem értett a kőhöz, félt tőle, munkálni nem volt képes, úgyhogy rakta, ahogy bírta, a közét meg kipacsmagolta malterrel. Hogy mekkora a korok közötti különbség, és a minőségi színvonal a technikai fejlődés ellenére milyen mértékben zuhant, annak ékes példája a Radó-sziget nyugati sarka. A primitív módon odacsirizelt mai kőburkolat még nem takarja el egészen a régit, így látható a különbség. Nem egyedül az anyagban, hanem a technikai tudásban, szemléletben és szakmaiságban.

Egy folyó partja annak zöld erejének érfala, éppen ezért rendkívül érzékeny terület. Főleg a városi szakaszon, ahol a természet és „civilizáció” találkozik egymással. Talán kissé közhelyesen hangzik, de a régiek ezzel is tisztában voltak, és csak a mi nagyra tartott korunk volt képes ezt az örök szabályt felrúgni. Így lettek Győr folyópartjai kanálishoz hasonlatosak, kietlenek, ugyanakkor kínosan uniformizáltak, akárcsak az elmúlt évek győri építészete. Győr a folyók városából a kanálisok városává lett az úgynevezett szakembereknek köszönhetően, ahol a patkányok az urak. Természetellenes, élhetetlen, valóságos hadüzenet mindannak, ami szerethető és életszerű. Mintha mindez nem lenne elég, a Kisalföld többször is megírta egy városatya pedig leereszkedő stílusban facebook-on közölte, hogy a vízügyi hatóság figyelmeztető táblákat helyez el a rakpartokon a csúszásveszély miatt. Az a derék hatóság, amelyik bőszen asszisztált a csúszós betonrézsűk létrejötténél. Igaz, egy hatóság legyen előrelátó, nehogy valamelyik derék polgár úgy járjon a betonozott folyópartokon, mint a minap egy kisgyermek a deszkaállványra tákolt látvány-műjégpályán a Dunakapu téren. Hogy miért kellett állványra ácsolni a műjeget? Azért, mert a tér teteje jobban lejt, mint azt megálmodói szeretnék, és nem igazán alkalmas egy látvány-műjégpálya telepítésére. Az eleve halott teresedést viszont meg kellett tölteni látványelemmel, és ilyenkor semmi sem drága. A legtöbb győri úgyis csak azt nézi, hogy hol lehet legközelebb forralt bort vagy pálinkát vedelni, meg szelfiket csinálni a twitterre, eszükbe sem jut elgondolkodni azon, hogy a több milliárd forint közpénzből és a nevükben felvett hitelből épített téren miért kell egy több száz millió forint közpénzen vett műjégpályán annak használatáért fizetniük. El sem jut a mindenféle fesztiválokon meg sportpropagandán kilúgozott agyukig, hogy fénykapu ide, vaslencse oda, műjég meg szilveszteri tűzijáték nélkül úgy pangott volna a Dunakapu tér, mint ahogy egyébként az év többi részében. Közben a sajtó is azt öklendezi fel magából, hogy lám, tele van a mélygarázs, csak azt hallgatják el, hogy az eddig megszokott adventi ingyenes parkolást megszüntették.

Hát ilyen a győri gyümölcs: külseje a sok műanyagtól és hazugságtól egészségesnek és szépnek látszik, de belül rohad.