A győri klíma szempontjából szinte irreleváns a burkolóanyagok minősége. A városban élők és az ide látogatók jó közérzete viszont arányos Győr zöldfelületeivel: ahogy a zöld rovására a burkolat növekszik, úgy romlik a komfortérzet is. 1897. március 18-án írta a Dunántúli Hírlap Győrrel kapcsolatban, hogy „szép, dicséretes dolog az, hogy az illetékes körök csinosítani igyekeznek” a várost, „de hogy ezt másképp nem tudják megoldani, mint a fák pusztításával, az elszomorító, sőt bosszantó. Hova jutunk, ha ezt így folytatják! Minden évben kivágnak egy-két fát, kevesbbítik az árnyékos helyet, így gondoskodnak a sétáló közönségről. Bizony még megérjük, hogy aki árnyékot keres, az nyisson napernyőt!” – 2016-ra ezt is megértük a Belvárosban, a faládákba szuszakolt törpefákkal, a kacsaúsztatókkal kombinált spricnikkel és a járófelületbe integrált ejakulátorokkal együtt, amelyekről 100 éve még fogalmuk sem volt a győrieknek.
A városba szorult zöldterület a természet élni akarásának jelképe. Ennek az erőltetett pótlékai viszont minden természetes alapot nélkülöznek – talmi megoldás, hazugság. A történelmi Győr Belváros soha eddig nem látott mértékben nyeri újabb díszburkolatait és velük együtt a pszeudo-zöldet és -vizet. Nem csoda hát, hogy a Belváros évről-évre melegszik és egyre szárazabb, hiába a párásító-kapuk garmadája. Az ariditás kiváltója a szándékos, mesterséges elsivatagosítás. Ebbe nemcsak tereink és utcáink díszburkolását kell érteni, ide tartozik a Belvárost övező folyópartok betonkanálissá alakítása is. A folyóparti kőburkolat ugyanis 1,41-szer ad nagyobb burkolt felületet, mint a korábbi zöld folyópart.
És akkor elérkeztünk a Bécsi-kapu térre, ahol az egyetlen természeti elemet, a Karmelita templom melletti fát is halálra ítélték (a haza bölcse kap ott helyet), illetve az eddigi aszfaltburkolat helyett a Dunakapu tér felújításából megmaradt burkolóanyaggal fogják beborítani. Az az érvelés, mely azt hozza fel ultima ratio-ként, hogy mennyivel szebb is az új burkolat, mint a régi foltos aszfalt, olyan mély szintre degradálja a diskurzust, hogy vitába szállni vele nem érdemes – mert használójának nagyobb rutinja van azon az alacsony szinten. A Bécsi-kapu tér megkapja majd az új díszburkolatot bármi áron, mert nem lehet elégszer elmondani, milyen nagy ívű Győrben a fejlődés. A Széchenyi tér – akkoriban mint fő- és piactér – első szilárd burkolata 1905-ben lágy aszfalt volt, a nagymértékű gyalogos forgalomnak megfelelő rugalmas, élettanilag jó hatású padozat kialakítására törekedtek, ami emellett a lovak patáit is kímélte. Az effajta hozzáállást kétségtelenül lehet fejlődésnek, sőt, innovációnak nevezni, míg a díszköves faltól-falig burkolást aligha, a „csakazértis” díszburkolat nevezhető fejlődésnek és innovációnak – pláne „lüktetésnek” –, valójában azonban csak a hivalkodást hirdetik a „bezzeg nekünk erre is telik” óriásplakátjaikon. A propaganda soha nem szól, hanem szónokol; nem hív, hanem parancsol, és legfőképp nem kér együttműködést vagy együttgondolkodást, mert arra nincs szüksége. Egyszerűen közli, hogy „megcsináljuk”, „neked”, „a te pénzedből” és „te élvezed”, „hálás vagy érte” és „köszönöd szépen”.
A Bécsi-kapu tér felújításának első pillanataiban még mindig a régészeti feltárástól rettegnek azok, akik tönkretették a Széchenyi-téri leleteket, és a Duna-bástyát. Egyelőre a szakhatóság csak az első fázisban elvégzett közműcserék nyomvonalain írt elő megfigyelést, amit a köz számára már nem igazán használható, tudományos archívumok mélyére süllyesztés fog követni – ahogy az történt a Széchenyi-téren és a Dunakapu téren (tényleg, hányan látták a mélygarázsból az egykori bástya bemutatott részeit? Kit nyűgözött le ez a látvány, és ki érezte azt, hogy csúnyán átverték?). Ezután jöhet a vasbeton szarkofág és a homoksír, elnyelve, örökös feledésre ítélve múltunk igencsak jelentős győri értékeit. A város múltja a győrieké, nem a múzeumok porosodó raktáraiban van a helyük, hanem a helyiek, és az ideérkezők által könnyen elérhető helyen. Nem csak sportmúzeumra van szüksége ennek a városnak ahhoz, hogy megtalálja önmagát, hanem arra, hogy végre megismerje saját történetét, amire méltán lehet büszke. Rendes és gondos feltárás nélkül azonban nem lehetséges szembesülni a jelenleg föld által takart értékeinkkel, nem világlik meg valódi súlyuk, nem válik – csak néhány értő által – ismertté jelentőségük. Rettenetes érvágás ez a tudománynak, a várostörténeti kutatásnak, mert nemhogy bemutathatóvá nem válik leletekben egyik leggazdagabb városterületünk, hanem emberöltőre elzárják azt a megismerés elől. És ettől válik nyilvánvalóvá a valódi helyi és nemzeti értékeinkhez való viszonyulása ennek a rendszernek, hiszen a mellőzés, az eltemetés és a bebetonozás az az ellenük – és ellenünk, magyarok ellen – elkövethető legsúlyosabb vétek. Győrben ismét félrerúgják és kukába hajítják az egyedit, a helyit, a tényleg győrit, és helyette piedesztálra emelik az általánost, a középszerűt, az értéktelent, ami „nyugaton” már régen levetett hulladék. Kétségtelen, hogy látványos és hivalkodó; annyira persze nem, mint nemzetközi pajtásai – kis pénz, kis látványosság –, de a propaganda formálta félresiklott közízlésnek ez is megfelel.
Szóval lesz egy új Bécsi-kapu tér, aminek mintázata egy centrumot – a Kisfaludy-szobor – igyekszik majd hangsúlyozni, lesznek rajta csíkok, beduinsátrak, vízspriccelők, ejakulátorok, medencék és még egy szobor – csak fa nem lesz, meg árnyék. Egynek azért mégis örülnünk kell: mélygarázs nem lesz alatta. Úgy látszik, ők is érzik, hogy az Ifiházzal túltolták a biciklit, és nem mernek még egy Dunakapu téri mélgyarázs-fiaskót bevállalni.