A mai cikkünk egy utánközlés. Szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét arra, hogy Győr város történetének nagyon sok aspektusa nem ismert sem az itt élők, sem pedig az ide látogatók előtt. A sablon-történeteket hallhatják a borsos áron „megvett” divatos sétákon, de a város valódi történetét csak a korabeli dokumentumok ismerőitől hallhatják, akik nem az interneten „vadásszák” egybe mondandójukat.
Furcsa fintora az életnek az alábbi eset, hiszen ahogy alant olvashatják, ma, 2016. március 31-én van a 121. évfordulója annak az eseménynek, amikor az egykori győri vár híres Fehérvári kapuját végleg elkezdték bontani. Ez megsemmisülésének napja, és ezen a szomorú napon kerül elő egy tőle több száz méterre lévő ásatáson az egykori dicsőségét hirdető tábla – törmelékek között. Nagyon sok szomorú dologra rávilágít ez, mindenekelőtt arra, hogy az alábbi cikkben idézett Méry Etel óhaja, miszerint eljön majd egyszer az a kor, amikor a napi nyomorúság helyett a dicső múlt tiszteletére is áldozhat ez a város, nem vált valóra a mai napig, s ez a kor, a XXI. század, noha a nyomorúságot látszólag nélkülözi, őseit semennyire sem tiszteli. És még egy szomorú párhuzamra hívnánk fel a tisztel olvasó figyelmét: a tűztorony állagának vizsgálata, a szakértő vélemények ellenére történő – egyéb okokból bekövetkezett – bontása: hát nem így járt az Ifiház? Hát nem ugyanaz az átok ül ezen a városon?
A Kisalföld napilap 2016. március 31-i számában megjelent cikk szerint az Újlak utcában társasházépítés miatt végzett ásatások során – több római kori lelet mellett – megtalálták az egykori Fehérvári-kapun elhelyezett márványtábla egy darabját, melyen az alábbi felirat állt:
„Ezen rohant ki 1594. aug. 28. Sinan ellen Pálffy. Ezt törte be petárdával 1598. márcz. 29. Pálffy és Schwrzenberg. Ezen vonultak be 1809. jun. 24. a francziák.”
Az emléktáblát minden bizonnyal a tűztorony 1839-es renoválásakor helyezték el a kapun. Méry Etel megemlékezik róla 1873-ban megjelent „A történeti és régészeti emléktáblák Győrben” című cikksorozatában. A tábla sorsa a tűztorony lebontásakor, 1895-ben pecsételődött meg, amikor a törmelékkel együtt elkerült egykori helyéről. A bontásra kiírt pályázaton nyertes Kovács József építőmester 1895. februárjában beadott ajánlatában vállalta, hogy a kinyerhető egész téglákat 11 forint/1000 darab áron, a fél vagy annál nagyobbakat pedig 1,8 forint/1000 darab áron elszállíttatja a gabonapiacra, de ha a város belemegy, 500 forintért és a kinyert anyagért cserébe vállalja a teljes bontást. A munkálatokat 1895 március elején kezdték meg, és éppen ezen a napon 121 éve a munkálatok úgy álltak, hogy már csak az egykori Fehérvári-kapu boltozata maradt meg. A Fehérvári-kapunak halálának tehát ez a szomorú nap mondható, és vele pusztult az emléktábla is, melynek egy darabja most előkerült.
A tűztorony – és minden bizonnyal a Fehérvári-kapu – tégláinak sorsát részben csak feltételezhetjük, annyi bizonyos, hogy a Császár út 41. (ma Árpád út) alatt lakó Kovács József építőmester alig két hónappal később, 1895. májusában engedélyt kapott, hogy az általa az Opitz-kertekben vásárolt telken – az elbontott építőanyag felhasználásával – négy egyemeletes házat építsen, amelyekhez egyenként 320 négyzetméter kert is tartozott, s közülük kettő a Szedres-re (ma Batthyány tér) néz. A mai Újlak utcába került törmelékanyag sorsáról mit sem tudni. Kovács Józsefet sokáig emlegették még úgy, hogy a „tűztorony elbontója„, még abban a cikkben is, amiben megírják, hogy valóságos hőstettet hajtott végre, amikor az ácsi vasútállomás közelében egy égő leány segítségére sietett. Noha a megmentése közben súlyos égési sérüléseket szenvedett maga a mester is, a leányt nem lehetett megmenteni.
A tűztorony sorsáról köztudott, hogy életveszélyessé vált állapota miatt, valamint azért mert az egyik fő közlekedési útvonalon jelentős akadály képezett, ítélték végül bontásra. Az 1792-ben Tollner Jakab tervei alapján épített tűztorony sokáig szolgálta a városi tűzőrséget, működött benne árvaház is (egészen az elbontásáig). Az építés során maga a Fehérvári-kapu is más homlokzatot kapott, s az egykor egynyílású kapu két oldalnyílást is kapott a korra jellemző homlokzati kialakítások szerint. A tűztorony bontását a Bach-rendszer alatt, Bach Fábián (1856-1860) polgármestersége idején is „követelték” 1857-ben: „mi nem látunk benne sem históriai, sem építészeti nevezetességet; megbámuljuk, mint egy monstrumot, mely az emberre inkább visszataszítólag, mint vonzólag szokott hatni; azon időben, mikor építtetett, midőn a városnak hadműtani szempontból még kapura volt szüksége, helyén volt e torony; de mióta isten kegyelméből ez ok immár megszűnt, s városunk a tornyon túl is oly kiterjedést ért nyert, nem látjuk át, miért ne lehetne ezen, a szomszéd épületeket agyonsújtással fenyegető roppant kőhalmazt – mely csak választófal bel- és külváros között, szétbontani. Tehát le a tűztoronnyal!” 
A bontásra azonban még majdnem negyven évet kellett várni. 1890-ben a város megvizsgáltatta a tűztornyot szakértőkkel, akik akkor a közgyűlés elé tárták a corpus delictit, „néhány befőttes üvegben” bemutatott „hat korhadt faszilánkot és egy fél liter korpát„, mely alapján kimondták, hogy „a faszerkezet olyan korhadt, hogy dunsztos üvegekbe le lehet fejteni, a falazatból két tégla kiesett, a vakolat lehull és nagy viharok alkalmával a torony meginog, sőt, 0,1 milliméternyire meg is dűl„. A közgyűlés csekély szótöbbséggel ekkor elhatározta – a „közvetlen közveszélyesség folytán” – a tűztorony azonnal lebontását. 1891-ben pályázatot terveztek kiírni a bontásra, azonban az év közepén a lezárt gyalogátjárók helyén kialakított egyik üzlethelyiség bérbeadására rendeztek még árverést. A torony még két év múlva is „büszkén” állt, „pedig talán még a meszelő sem zavarta„. 1892 februárjában pályázatot írtak ki a torony kupolájának cseréjére, majd a város újabb szakértői vizsgálatot rendelt az épület állagának felmérésére. Horváth József és Mikes Frigyes budapesti szakértők Szőcs Árpád tanácsos, Angyal Armand rendőrkapitány (aki egyébként tehetséges zeneszerző is volt), Hauzer György tűzoltóparancsnok és Fischer Ede ácsmester jelenlétében megvizsgálták az építményt. „A két szakértő bámulattal és elismeréssel adózott a tűztorony építőjének, mert a torony zseniális tervezés és szilárd építés tekintetében jóformán páratlan az országban. A szemle kiterjedt a torony minden részére, a faszerkezet minden gerendájára. A gerendázatból sokat ki kell váltani, a sisak rézlemeze több helyen be van lyukadva. A vélemény az, hogy 7-8000 frt költséggel a torony minden részében úgy megjavítható, hogy akár 100 évre elégséges lesz. Ha csak 2000 frtnyi javításra hajlandó a város, akkor a radikálisabb renoválással 15 évig elvárhat„. A dolog lényegében úgy állt, hogy amennyiben csak a valóban rossz állapotban lévő sisakot javíttatja meg a város, akkor az 2500 forintjába került volna, ha viszont az egészet elbontatja, akkor az 15000 forintba, viszont új tornyot is kell építtetnie. Amennyiben a részleges felújításról határoz a közgyűlés, az 2000 forintot emészt fel, de 15 éven belül további összegeket kellett volna rákölteni, az azonnal teljes renoválás viszont hosszútávú eredmény mellett 8000 forint költséget jelent. Végül az 1894. január 11-i közgyűlésen határoztak arról, hogy a „tűztorony lebontását a közelben építendő városi épületekkel fogják összekapcsolni„. A történet pedig innentől már ismert.
A manapság megtalált emléktáblával kapcsolatban visszatérnék Méry Etel 1873-mas cikkéhez, melyben azt írja, hogy „ezen emléktáblák Győrnek történetéből egy-egy eseményt eszünkbe juttatnak, eszmecserére szolgáltatnak alkalmat, társalgásunk fonalát odábbgombolyítják, sőt, ha hibákat követtünk volna is el (ti. a táblák kihelyezése során – szerk.), annak kiigazítása-, vagy tisztázására alkalmat nyújtanak. Egyébiránt meg lehetnek győződve tisztelt polgártársak, hogy ha majd jobb időket élünk, ha a jelen közszükség, az uralgó nyomor enyhítése helyett a múlt dicsőségének is áldozhatunk, mi, kik ez eszme valósításában valódi örömünket találtuk, annak tovább folytatásánál mind az áldozók, mind a munkások közt szíves-örömest ott leszünk. Mert eszünkbe jut Báróczy* verse:
Örömnek könnyei folyják el szememet,
Midőn dicsőítve látom nemzetemet.
Már eleget éltem!”
*A vers valójában nem Báróczy Sándortól, hanem Barcsay Ábrahámtól származik.