Tisztelt megemlékezők, egybegyűltek!
Ma, amikor az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékezünk, számot kell vetnünk a jelen időkkel, mert itt a jelenben kell és nekünk kell megértenünk, mit is jelent számunkra, mai magyarok számára az emlékezés. Az én generációm, még nem élt, amikor 69 éve, 1956. október 23-án a budapesti egyetemi fiatalság békés demonstrációt vitt véghez szolidalitásként a lengyel testvéreinkkel. Ebből a békés tüntetésből nőtte ki magát a forradalom, ebből támadt fel főnixként a szabadság iránti vágy, mely hazánkat ismét felhelyezte a világ térképére. Szüleink, nagyszüleink egy másik világban nőttek fel a háború előtti Magyarországon. Ők csak elbeszélésekből ismerték a 19-es kommün idejét, a kommunista terror, a kolhozok, a magántulajdon államosítása, a hamis próféták világát.
Amikor a szovjet-orosz hadsereg elfoglalta hazánkat 1945-ben, a háborús romokon új élet fakadt, ugyan a férfi lakosság jelentős része szovjet hadifogoly táborokban sínylődött, gyárink pedig jóvátételre termeltek. Immár sötét és borzasztó valóság lett a „málenykíj robot”, a háttérben már működött a Katonapolitikai Osztály, az ÁVH elődje, folyamatos volt emberek elhurcolása, bebörtönzése, megölése, melyet diszkréten tisztogatásnak hívtak. A polgári Magyarország döbbenettel szemlélte a szovjetek által támogatott Magyar Kommunista Párt előretörését, bár az 1945-ös választásokon még sehol sem voltak, de 1948-ra mindeneket maguk alá gyűrtek. Eközben végig kellett élni a világ legnagyobb inflációját, a Marshall segély visszautasítását, az egyház kálváriáját, melynek Mindszenty bíboros mártírjává lett. Eközben a nemzeti zászlót veres, sarló-kalapácsos zászlókra cserélték, a piros, fehér zöld trikolórt ocsmány kommunista címerrel látták el, a kereszt helyett az ötágú csillag lett a jelkép. A parasztságot erőszakkal kényszerítették kolhozokba, a gazdák padlásairól a terményt komiszárok sepertették le, még egy nem engedélyezett disznó vágásból is lebukás esetén hosszú börtönévek jártak. Elég volt egy rosszakaró, a gazda kuláklistán végezte, földjeit elvették, örülhetett, ha nem egy lágerben végezte Hortobágyon. Eltűnt a szabad sajtó, helyette általános lett a hazug propaganda, a demokratikus pártokat megszüntették, a gyülekezési jog és a szólás, szabad véleménynyilvánítás joga üldözendővé vált, még a kivándorlás, vagy külföldi rokonlátogatás lehetőségét is megszüntették. A kék-cédulás, csalásra épített választás nyomán a politika horizontján gyűlöletes arcok képe vetült fel. Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József és Farkas Mihály nevű szovjet állampolgárokat ültette Moszkva mindenható kommunista ura Sztálin népünk nyakába, mint új félisteneket. És velük jött Péter Gábor az ÁVH ura, vele pedig a mindennapokat behálózó rettegés, az éjszakai csengetés réme a gangon, csizmák kopogása, a fekete autó. És akit elvittek, az nagy valószínűséggel nem tért többé haza. Mindennapos gyakorlat lett a besúgás, a feljelentés, a beszervezés, alig volt ember az értelmiség között, akiről ne vezettek volna aktát. A munkások pedig éhbérért dolgoztak, jegyezhették a béke-kölcsönt, hallgathatták egész nap a hangszórókból rájuk ömlő propagandát, a mindennapos „Szabad nép üzemi félórákat” a csasztuskákkal. A gyermekek az iskolákban kötelező nyelvként az oroszt kellett, hogy tanulják, a meghamisított történelmünkkel egyetemben. Minden fórum szovjet-Oroszország dicsőségét zengte, minden, ami szovjet volt kitűnő, ami nyugati az rossz és bűnös. Sőt, a nyugat lett az ellenség, a szó legteljesebb értelmében, hiszen a NATO ellenében megszületett a Varsói Szerződés. Kívül belül üldözték az ellenséget, bárki, akit ellenségnek kiáltott ki a kommunista teljhatalom, azt annak is tekintették és elpusztították. A nyugati országhatáron pedig megépült a „vasfüggöny”, a szögesdrót hálózat és az aknazár. Ezt az országot, mellyé az egykori keresztény és polgári Magyarországot tették Moszkvából vezérelt kommunista urai legjobban Illyés Gyula verssorai az Egy mondat a zsarnokságról jellemezték:
„hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;
ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget:
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;”
De többé-kevésbé ilyen körülmények szakadtak egész Kelet-Európa népeire.
Már 1953-ban kommunista ellenes forradalmi esemény volt Kelet-Berlinben, majd 1956. júniusában történt a poznani munkásfelkelés, természetesen a diktatúra mindkettőt leverte. A magyar és lengyel barátság régi és fennáll, ameddig a világ, világ. Nem is csoda, ha Magyarország fővárosában a lengyelek melletti szimpátia tüntetés jelentette a forradalom kezdetét.
1953-ban meghalt Sztálin, Rákosit leváltják a moszkvai elvtársai, helyette Nagy Imre jön, de 1954. után a kopasz rém visszatér és folytatja, ahol abbahagyta, míg 1956, nyarán a KGB-s ügynökök egy szovjet repülőgépre dobják, és meg sem áll a távolkeletig. 1955-ben életbe lép az osztrák államszerződés, melynek értelmében az oroszok kivonulnak az országból, ezzel felcsillan a szabad Magyarország álomképe. 1956-ban Hruscsov lesz a szovjet kommunista párt főtitkára és a párt 20. kongresszusa leszámol látszólag Sztálin örökségével és a személyi kultusszal. Október elején újra temetik Rajk Lászlót és ártatlanul elítélt, kivégzett társait, mely esemény már a forradalom előszele.
Mindez persze csak a kronológia, elmúlt idők árnya, mindezek tények, de nem írják le a rettenetes valóságot.
Mert azt kell megértenünk, milyen is volt az 1956. előtti évek kommunista Magyarországa? Reménytelen és szomorú hely volt, olyan, ahol egyetlen becsületes magyar sem érezte jól magát. Először is szegénység volt, a nép az éhezés határán tengett, az államosított boltok üresen álltak, a vidéket kifosztották, a gyárakban a munkások az éhbér mellé blőd és velejéig hazug propagandát hallgathattak, az intelligencia pedig életét féltve hallgatott. A kommunista Magyarország, alias Magyar Népköztársaság pedig rohant egy vaksötét alagútban a biztos végzet felé.
Szerencsések vagyunk mi a mai kor nemzedéke, hogy nem voltunk részese a vas és acél országának, hazánk nehézipari eszement fejlesztésének, Sztálniváros építésének a semmi közepén, a magyar gyapotnak, melyet Rákosinak a propaganda kedvéért három megye kiskatonái ragasztgattak vattából, a sztahanovista elvtársak 1000%-os de csupa selejtet gyártó produktumaiban, vagy éppen a gumi-pitypangban és magyar narancsban. De hálásak lehetünk sorsunknak, hogy a lélek és szellem területén sem éltünk e korban. Hiszen itt sem állt meg a rombolás, a szakemberek helyét együgyű, veres pártkatonák vették át, biztos utat mutatva, semmihez sem értve. A rádióból, mert ekkor még csak az volt, ömlött a hazugság, az orosz propaganda, az újságokban ugyanez volt olvasható, a művészetet eluralta parancsra az úgynevezett szocialista realizmus, mely valójában sematizmus volt. Hirdette a proletariátus hatalmát és a valódi Szentháromság helyébe a munkás, paraszt, értelmiségi triumvirátus emeltetett. Az embereknek csak két öröme maradt, a sport és a Szabad-Európa rádió titkokban hallgatva. És lám a sport úgy tűnt, meghozza az áttörést, gondolva itt a rengeteg olimpiai sikerre, vagy az Aranycsapatra a fociban. De itt is beárnyékolta a londoni 6:3 örömét az 1954-es VB. döntő veresége, melyet követett az első fővárosi zavargás.
Itt csak Radnóti Miklós Töredék versének sorai jelentenek támaszt:
„Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.”
Az emberek, aki botor módon hittek a hazugoknak, sorban csalódtak, akik nem hittek, azoknak ebből a rendből elég volt, teljesen elég. Itt állt az ország becsapva, kifosztva, megalázva, meggyalázva, hát kinek kell még ez a hely, ahonnan még megszökni sem lehet? Mert ki szeretné, hogy idegen elnyomó hatalom, akinek katonái magyar nőket erőszakoltak meg, loptak, raboltak, gyújtogattak, istentagadó eszmék hagymázas láz-álmodóit ültesse uralkodni a nyakába, és őket kiszolgálva az ország söpredékét emelje piadesztálra? Hát kinek kell egy olyan hely, mely Isten tagadásából kovácsol dicsőséget és gyalázatból erényt, ahol kifosztják a polgárt úgy, hogy már tényleg semmilye, sem szelleme, sem java nem marad? De ez a hely a mi hazánk, az áldott anyaföld és a nép rajta mi magunk vagyunk. Az emberek suttogtak egymás között, s amikor Sztálin végre meghalt, és a szellem lassan de biztosan kezdett szivárogni a palackból. Megalakulnak a Petőfi körök, az egyetemi ifjúság új időkről, jobb időkről sző álmokat.
1956. őszére már csak egy szikra kellett, hogy robbanjon a felhalmozott keserűség és kitörjön a forradalom. És ez a szikra a lengyelek, a poznani események melletti szolidaritási demonstráció volt. A felvonuló diákokhoz minden fővárosi csatlakozott, megszületett 56 tizenkét pontja, majd a Kossuth téri demonstráció, ahol Nagy Imre még elvtársaknak merte szólítani a tömeget. Aztán jött a rádió felszabadítása, eldördültek az első lövések és az utca kövét pirosra festette az első magyar áldozati vér. Majd a szabad magyar rádióban elhangzott a híres mondat: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.” És megindult a vidék is, de eldördültek az első sortüzek, az ÁVH nem adta könnyen a kommunista hatalmat. Azonban hiába minden erőlködés, hiába az orosz tankok az utcákon, a nép megérezte a szabadság ízét és vérét is hajlandó volt hullajtani érte. Néhány nap alatt a kommunizmus megdőlt, szolgái, kutyái menekültek, a Nagy Imre kormány elkezdte működését, megalakultak a munkástanácsok, létrejöttek újra a demokratikus pártok, szervezetek, a szabad sajtó ontotta a híreket, a vidék élelemmel látta el a forradalmi városainkat. Apáink, nagyapáink elbeszéléséből tudjuk, hogy Magyarországot, szeretett Hazánkat, annak valamennyi polgárát a győzelem mámora és a boldogabb jövőbe vetett hit járta át. Nem volt hiába a véres áldozat a tankokkal és az orosz vörös ármádiával gyakran puszta kézzel szembeszálló magyarjaink hősiessége, győztünk, a sorsunkat a kezünkbe vettük, újra a civilizált népek családjába tartozunk.
De a megvert kommunista csürhe és az orosz megszállók már gyülekeztek látóhatárunkon túl, hogy ismét prédájukra szegény Hazánkra vessék magukat. Még alig kortyoltunk a szabadság életet adó friss forrásából, még alig láthattuk a szabad magyar égboltot, máris nyakunkon volt a siserahad, a régi-új megszállók, az önkény rémalakjai, a kommunizmus bűzös rohadt lélegzetéből élő ruszki kegyencek, Kádár apánk, ahogy később nyaloncai mondták. Viharként tört ránk a rettenetes túlerő, a barbár orosz sereg és kitartott férfi prostituáltjai Kádár és bérencei. Orvul támadtak, hatalmas sereggel, ugyan ki állhatott volna ellen az orosz gépfegyverek tízezreinek, a tankok százainak, a bombázó gépeknek? Hogy kicsoda, hát mindenki aki csak tudott, nemzetőreink, felkelő harcosaink, katonáink, rendőrjeink. A maroknyi, lyukas zászlók alatti sereg, a Corvin közben, a Kilián laktanyában, a Széna téren, az Almássy téren és Csepelen oroszlánként harcolt, és küzdött velük. Létszámban kevés, de bátor felkelő, szórták a ruszkikra a Molotov-koktélt, lőtték az ármádiát. A Nyugat és Amerika bíztatott minket, tartsunk ki, jön a segítség, de a szuezi válság fontosabb volt e kicsiny magyar népnél, melynek bátor és dicső harcát mintha Petőfi előre megírta volna:
Petőfi Sándor: Élet vagy halál:
A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.
Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy így elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van,
És életed fáján pusztítanak?
A kommunista Oroszország súlyos áron, de visszavette a Jaltában 1943-ban neki odavetett koncot Magyarországot, a Munkástanácsok még egy ideig működtek, de 1957-re minden lecsendesedett. Amíg lehetett a nyugati határon kétszázezer magyar menekült el, keresve egy jobb világot, egy szabad, új hazát. Magyarországra a halál csöndje szállt, de ragyogott az igazság, mint a nap, pont úgy volt mindez, ahogy Márai megírta.
Márai Sándor: Mennyből az angyal
MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Az ENSZ még egy éven át tárgyalta a „Magyar kérdést” de a valóság sötét homálya aztán elfedett mindent, majd emberöltőre. Mire a kommunizmus saját tehetetlenségének súlya és saját tehetségteleségének következményeképp, 1956. hősei már öreg emberek voltak, sokuk már nem élt.
A mi generációnk volt, aki fiatal felnőttként megélhette, hogyan omlik össze Szovjet-Oroszország, hogyan vonulnak ki az orosz megszállók, hogyan tér vissza demokrácia, állnak fel sorban annak intézményei. Miként lesz szabad újra a szólás, a vélemény nyilvánítás, szabad a rádió, a televízió és a nyomtatott sajtó. Láthattuk a vasfüggöny megszűntét, népek egyesülését és országok vesztét.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc ugyan nem az utolsó szeg volt a kommunista birodalom koporsójában, de minden bizonnyal igen jelentős csapás volt, Megrendítette ugyanis a Szovjetunió legyőzhetetlenségébe vetett hitet, a kommunizmus álarcát lerántotta, visszaadta a reményt, hogy a népek e börtönéből is lehet szabadulás. Nekünk magyaroknak bizonyságul lett, hogy igenis létezik a Golgota, de e nélkül nincs feltámadás.
Érdemes hát a Hazáért akár életünkkel is áldozni, mert mindez nem hiábavalóság, a szabadságharcosok sírjain immár a béke virágai nyílnak, ne hagyjuk, hogy mindez másképp legyen.
Győr, 2025. október 18.
Szabó Gyula