Pálffy és Schwarzenberg lesajnált szobra

Kevés magyar város büszkélkedhet olyan gazdag történelmi múlttal és az ehhez kapcsolható történelmi hagyománnyal, mint Győr.

Ezek közül is kiemelkedik a város töröktől 1598-ban való visszafoglalásának megünneplése úgy a hagyomány régiségében, mint jelentőségében. A két várvívó hős emlékezetének még jobb megőrzésére eleink szobrot alkottak, mely folyamatot itt közölt tanulmányában Kovács László barátunk, egykori tagtársunk dolgozta fel 2017. év során.

A történet szinte teljes, a szobor 2017-es áthelyezésével zárul. Úgy gondoltuk Kozma Endre – Régi Győr és Kovács László szerző engedelmével a tanulmányt közzétesszük, mert aktuálisabb, mint valaha, mert olyan világban kell élnünk, melyben a hagyomány őrzőinek hangját elnyomja a kalmárok zsivaja. Ezt a világot elárasztja a pillanatemberek ötletelése, amely nem más, mint ismeret nélküli puffogtatás. Ez a minket körül vevő világ manifesztuma, a folytonos újragondolás, a kiút keresése a száz éve még korszerű és újító színes téglalapokkal való operálás. Sajnálatos, de ki kell mondani, most tűnik el hagyomány maradéka is. A félvad és félművelt pszeudo- liberalizmus tombolása helyet nem hagy többé a lokálpatriotizmusnak és mit sem kíván tudni a hely szelleméről. Sőt a fogalomtárából is hiányzik a géniusz loci, a szellemet helyettesíti a technokrácia, a tiszteletet az arrogancia, a hangulatot a lélektelenség. Pedig az ismeret és helyben a helyismeret kardinális, az ebből fakadó jó érzést nem pótolja a nyugaton már használt zokniként ledobott tiszavirág éltű trendek arzenálja, hiába nevezik azt kortársnak.

Nagy és privát szerencsénk, hogy ezzel a sajnos valós szellem leépülési folyamattal nem tart mindenki. Ráadásul vezetői szinten is teremtő gondolatok fogannak, valósulnak meg. Egyre többen ismerik fel és tisztelik a valós értékek erejét. Ezt a folyamatot a városvédőknek segítenie kell, nemcsak a gondolatok, hanem a tettek mezején is. Jelen bemutatott anyag is így kerülhet a nyájas olvasó, reméljük leendő városvédő elejébe. Mivel a tanulmány a győri hősök tiszteletére alapított tisztes hagyomány előéletéről terjedelmi okok miatt nem tesz említést, kötelességünknek tartottuk rövidem mindezt ismertetni és itt, előszó gyanánt bemutatni.

Hogyan lett hagyomány a győri vár 1598. március 28-29-ére forduló hajnalban történt töröktől való visszafoglalása:

Az esemény nagy visszhangot váltott ki egész Európában, sőt az ekkor már létező gyarmat-birodalmak szerte. Gyakorlatilag városunk neve ekkor vált ismertté az akkori világ előtt. Számtalan, az ostromot ábrázoló röpcédula, dicsőítő vers, írás, költemény látott ekkor napvilágot, sőt földrészünk sok helyén, forgalmas utak mentén, azok kereszteződésében emeltek úgynevezett Győr keresztet. Ezekből sok a mai napig áll. Az akkor uralkodó katolikus vallás szerint az egyház élve az alkalommal földrészünk számtalan városában hirdetett tedeumot, hálaadást. Városunkban már az első évfordulót 1599-ben fényes ünnepség kísérte. Olyan hagyomány teremtődött, melyet azonos rituáléval egészen 1852-ig folyamatosan gyakoroltak. Ez 253 évet jelent, majdnem annyit amennyit a híres Szent László körmenet, csak a jelentősége sokkal nagyobb!!! Bach Sándor belügyminiszter 1852-ben betiltatta, mert túlságosan magyarkodónak ítélte azt.

A millennium idején a tisztes hagyományt felélesztették, de mire újra felerősödhetett volna igazi a keresztény összetartozást erősítve, jött a világháború és véget vetett mindennek. Ez nagyjából húsz év ünnepet jelent, a jelenkorban 2010-től újra ünnepeljük, így jelentem a 283 évvel ez Győr leghosszabb hagyománya.

Az ünnep, azzal kezdődött, hogy a püspök és a várparancsnok vezetésével körmenetet tartottak, a két hős Pálffy és Schwarzenberg tábornokok arcképeit elől vitték. A sorban ezután következett a papság, a katonaság és a polgárság. A menet körbe haladt a vár összes bástyáján, sőt itt meg is állt imádságot mondott, majd szent énekeket énekelve haladt tovább egészen a székesegyházig, ahol ünnepi püspöki nagymise következett. Ezután a város magyar és német lakossága, mely ez időkben nagyjából fele-fele részben alkotta Győrt, a két tábornok képével – a magyarok Pálffy képével, a németek Schwarzenberggel – külön menetben vonult el és ünnepelt. Az ünnep március 29-én első napján így zárult. A második nap, március 30-án az ifjak számára fényes vitézi tornát tartottak, melyen együtt ünnepelt a város egésze.

Könnyen lehet, hogy az első Győr keresztek pont a hét bástyán épültek.

Miért fontos ez kulturális értelemben a hazai és a nyugati embereknek?

Mit üzenhet ezek után egy reneszánsz erőd és annak visszafoglalása korunk emberének, helyben és határokon át?

Az üzenet első része egészen profán, a reneszánsz mű létrejöttéből adódó. A győri erődnek, az akkori ismert világ erődjei közül a legnagyobbikának, legkorszerűbbjének, legerősebbikének, ennek a reneszánsz mérnöki csodának megalkotásában az egész akkori Európa részt vett. Nemzetközi tervezőcsoport és nemzetközi kivitelezői csoport hozta létre, földrészünk szinte összes állama, illetve vezetője, vallási és világi támogatta.

Bátran mondhatjuk és büszkék lehetünk rá, ez a mű az első, hiteles európai összefogás épített, ma is látható gyermeke.

Amint azt történelmi tanulmányainkból tudjuk a győri erődöt Európa védőpajzsa, a Kereszténység védőpajzsa kitüntető címmel illették. Nem volt ritka történelmünk során, hogy Európa nyugati fele előtt már csak Győr állt ellen a világuralomra törő oszmán hatalomnak. Ha ez sem üzenet szóljon itt még valami!

Harmadikként elmondható, hogy a Pálffy és Schwarzenberg tábornokok 1598-as visszafoglalása abszolút értelemben is világhírűvé avatta Győrt. Ezt szó szerint kell érteni, hiszen a világ így szembesült újra azzal, hogy itt a török és Magyarország létezik. E tettnek emlékezetére született a világban a legtöbb dicsérő mű a legkülönfélébb műfajokban. De van itt még valami, amely örök érvényű.

A Duna bástyán bontakozott ki 1598. március 29. hajnalán a legádázabb kézi tusa, a test-test elleni közvetlen harc, és lett a Duna bástya a kiontott vér felitatója, sőt a harcban elesettek nyughelye. Bátran mondjuk ki, a kereszténységért vívott élet-halál harc színterén, nemzeti kegyeleti emlékhelyen járunk. A szomszédos Prohászka Katolikus iskola udvarán még bebetonozásuk, örökre eltakarásuk előtt rövid ideig látható falak pedig Szent dombi bástya (Vérbástya) büszke falai. Itt történt a keresztény túszok felrobbantása, a dicsőség szörnyű ellenpontjaként.

Ha mindez még üzenetnek nem volna elég, szólaljon meg a híres Vaskakas is, hiszen városunk jelképét hordozta a Duna kapu. Ez az üzenet mélyebb, de akinek van füle a hallásra megérinti azt. A Vaskakas még két szimbólumot hordoz, egymás felett a híres madarat tartó rúdján a keresztet és félholdat. A világ egyik felét az egyik jel emlékezteti Istenre, a világ másik felét a másik, de tudjuk, hogy nincs két Isten, csak két nyelv, melyekben imáinkba foglaljuk Szent Nevét. Sehol a világon nincs még egy ilyen emlékeztető, a mindenkori ember figyelmét ilyen súllyal felhívó jelzés, egy az Isten, ezt kiáltja világgá a Vaskakas.

És álljon még egy gondolat itt. A győri vár visszavétele messze túlmutat Győrön, sőt, határainkon is. Isten úgy döntött, hogy azon a napon 1598. március 29-én keresztények kezére adja újra a győri erődöt, melyt mi keresztények Európa Védőpajzsának, a keleti muszlim népek Európa kulcsának mondanak. Ez előbbi nevet a Pápa ez utóbbit a szultán adta. Az elmúlt sok száz év úgy hozta, hogy Európa közepére kerültünk úgy, hogy egy arasznyit sem léptünk arrább. A török világ elmúlt és Törökország úgy a barátunk, hogy megmaradtunk a nyugat kapujaként. De úgy maradtunk meg, hogy megőriztük atyánk hitét, bátran megvalljuk a Jézust a Krisztust, akinek oltalma alatt és az erőd védelmében végbement az a páratlan keresztény alapú virágzás, melynek emlékei ma is tiszteletet keltenek, és jogos büszkeségünk alapjai. Gondolva újra és újra Isten kegyelmére, Pálffy, Schwarzenberg és katonáik bátorságára, vitézségére és a Vérbástya keresztény túszainak véráldozatára, mártíromságára, merjünk újra hálát adni, örömmel ünnepelni. Ez a vár most a mienk, gondjainkra bízatott, pont úgy, ahogy egykori hőseinek emlékezete. Itt a mi Dunánk, mindennek tanúja, és itt vagyunk mi, hogy emlékezzünk, arra a városra, mely újra beírta e harc árán a történelem nagy könyvébe: Magyarország él, keresztény és élni akar. „A harcot, melyet őseink vivtak békévé oldja az emlékezés” mondja József Attila és milyen véletlen pont a Dunánál mondja mindezt.

A tanulmány igen pontosan hozza a régebbi és közelebbi múlt eseményeit Pálffy és Schwarzenberg generálisok szobrával kapcsolatban. Jól érezhető, hogy milyen hosszú folyamat vezetett a szobor megalkotásához és elhelyezéséhez. Minden folyamatnak vannak mély és magas pontjai, így a Győr visszafoglalása ünnepnek is. Úgy véljük a legmélyebb pont 1852-ben volt, az ünnepség betiltásakor. Lehet-e ennél mélyebbre süllyedni? Lehet, mégpedig akkor, amikor egy történelmi helyszínt úgy alakítunk át, hogy száműzzük belőle a történelmet. Ez a Dunakapu „tér” esete, mikoris a szobrot a Duna bástya fokáról a vár egykori trágyadombjára sikerült áthelyezni. A Győrt világhíressé tevő, a kereszténység védelmében ilyen hatalmasat tett hősök emlékét így meggyalázni szinte már művészi teljesítmény. Mert , hanem inkább lesajnálás, odavágás a hatalom részéről, hogy nesztek, most már ünnepelhettek. A szégyent és a gyalázatot arcunk pirulásán kívül bizony orvosolni kell. Javasoljuk a szobrok áthelyezését méltó és megfelelő helyre.

A méltó elhelyezéshez két helyszín is adott. Az egyik a Duna bástya, a másik a Baross út. A Duna bástyán való elhelyezéshez szerintünk helyre kellene állítani a bástya pajzsfalát, annak tetején emeleti sétányt, földszintjén árkádos korzót alkotni. Ez fontos, mert így lenne a szobornak háttere, a számos előnye, látványossága ellenére nem túl költségigényes beavatkozással. A másik helyszín a Baross út, apropó az 1996-os szobor pályázat. Hiszen ekkor pályaműként szerepelt itt a Pálffy, Schwarzenberg szobor, talán díjat is nyert. Mindenesetre a tanulmányban ismertetett Duna bástya fokán történt 1998. évi elhelyezés ennek egyenesági következménye. A Baross úton minden adott egy igen izgalmas és méltó emlékhely létrehozásához. Az Arany J. utca előtti vonalon, pirossal megjelölt helyen állt a Fehérvári kapu, a visszafoglalás emblematikus helyszíne, a talán legfontosabb győri emlékhely. A szobor elhelyezéssel ez is részben jelölhető, talán diadalkapu formájában részben helyre is állítható volna. Még a csónakos szobrot sem kéne bántani, bár valljuk meg nem igazán érthető ennek az alkotásnak az itteni helye.

A későbbiek folyamán a szobor áthelyezést képekkel is dokumentáljuk majd.

Írjuk tovább a két hős szobrának történetét, nemcsak azért mert már eddig is eleve regényes, hanem azért, mert úgy érezzük nincs az még lezárva. Nem szabad belesüppedni abba a borgőzős kocsmákba való gondolatba, hogy nehéz gazdasági helyzet van, meg kisebb gondunk is nagyobb, mint a szobrok dolga. Aki csak itt tart, a legfontosabb ügyet veszítette el, a szellemiséget. a polgárság örök, jóra törekvő novátori szellemét. Mert valljuk meg mi is most a helyzet? A szobor rossz helyen van, nemcsak a helyszíne miatt, hanem az ott elfoglalt pozíciója miatt is. A rossz elhelyezés nem fedi a botrányt, amely a szellem világában történt, ezért úgy véljük először a szellemi világban kell lámpást gyújtani. Ha tisztelünk valakit és a két hős tábornok személye erre igazán érdemes, figyelmet fordítunk rá, hogy a tisztelet másokra is „átragadjon”. A tisztelet alapja a megismerés, a személyek és cselekedeteik múlt homályból történő kiemelése, valamint ha már szobrot állítunk olyan helyen és módon tesszük, hogy az felkeltse a tiszteletet. Ezzel a két momentummal teremtjük meg a kultusz alapjait. Ezt elődeink a millennium idején már megtették, nekünk csak elő kell venni ezeket az anyagokat. Ha többet is szeretnénk, hát saját tudásunkkal egészítsük mindezeket ki, de így, vagy úgy tegyük közkinccsé.

Ha már a tanulságok levonásánál tartunk, vegyük észre milyen gazdag és sokrétű kultur-réteg szövi át a teret és az időt a történelmi belvárosban. Legyünk tehát ismeretben és helyismeretben gazdagok és ennek fényében szűrve le a tanulságokat alkossunk tereket. Ellenkező esetben egyszerű inszeminátorrá züllhetünk, hagyomány és tisztelet nélkül, köztereinkből pedig eltűnnek őseink, hőseink és e kor egyiket sem szüli. Úgy véljük, Pálffy és Schwarzenberg szobor története még távolról sincs lezárva, mert hőseink emléke még mindig nincs az őt megillető helyen, sem szívünkben, sem emlékezetünkben, sem városunkban.