A reformkor mindent megreformálni, átalakítani, polgárosítani vágyó szelleme néha olyan formában is alakot volt képes ölteni, mely épített örökségünk vesztét okozta. Így járt Győrben 1833-ban a Duna kapu, mely a megnövekedett rakparti forgalom – elsősorban a gabonakereskedelem – fizikai akadályát képezte. A kapu előbb Vízi kapuként volt ismert, de áteresztő képessége főleg ebbéli – „vízi” státusa miatti – keresztmetszete nem volt képes a megnövekedett kapacitás lebonyolításra. Az akkori hatalom úgy ítélte, a kaput el kell bontani. Nem számított, hogy az hordozta a vaskakast, hogy a reneszánsz erődépítés egyik első épített emléke volt, pusztulnia kellett, mert dübörgött a gazdaság. Márpedig egy régi szomáliai mondás szerint: „A pénz pénzt fial, a tetű serkét.” Igaz a polgárság (akkor még volt) felháborodása miatt egy „Új Duna kaput” építettek, de annak helye nem itt, hanem a Vörösmarty utcánál volt, ez az építmény 1859-ben szintén elbontásra került.
A hajón érkező áruk így már szabadon érkezhettek a belvárosba, de a déli kivezetés útjában még mindig ott állt a Tűztorony. Emberöltő telt el a Duna kapu barbár elpusztítása óta, amikor végsőt ütött az óra a torony tetején. Időközben a városon valóban hasznos, igazi reformkori fejlesztés is esett Győrben, ez pedig nem volt más, mint a vasút. Nyomvonalát tekintve az a vasút, melyet ma is láthatunk, már a Bel- és Nádorváros városrészek vonatkozásában. A győri vasúti fejlesztések történetét már sok éve közöltük a honlapon is megtalálható egykori „Összefogás” újság archivált anyagai közt. Így most ezen észak-déli tengelyt elemző sorozatunkban a vasúti vonatkozásokkal csak az idevágó, és igen szűk aspektusban foglalkozunk.
A győri Tűztorony 1875-ben
Győr szerencséjére, vagy szerencsétlenségére itt volt mód a vízi úton érkező gabona vasútra való átrakására, és így rentábilis kereskedelmi mód létrehozására. A gabona mennyisége a mezőgazdasági kultúra fejlődése okán bámulatos módon nőtt, a vasút Bécsig innen készen állt, aztán végül elért a fővárosig, de ennek előtte még Fehérvár, sőt Fiume felé. Gazdaságtörténeti vonatkozásban lássuk be, ez maga a csoda volt. A Belvároson így kényszerűen átmenő gabonaforgalom okozta forgalmi káosz jelen fejlődés kísérőjeként egyre nagyobb lett. Soha nem értettük meg, de dacára a Czuczor utca és a Baross út erre a fajta forgalomra való alkalmatlanságának, elhatározták a szűk keresztmetszet a Fehérvári kapu és felette a Tűztorony lett. 1894-ben csekély többséggel úgy döntött az akkori közgyűlés, hogy a torony felújítása gazdaságtalan(!), ezért azt le kell bontani. Hány régi és jobb sorsra érdemes épületünk lett ezen sunyi és a valódi szándékot elkendőző csúsztatás áldozata. Akár a mai napig lehetne folytatni a sort. Egy régi Dakota mondás szerint: „Nem az idő múlik el, a dolgok múlnak el.”
A Fehérvári kapu és a Tűztorony bontása, 1895. – fotó: Szávay Gyula, forrás: Monográfia a város jelenkoráról (1896.)
A Tűztorony elbontása után a Baross út a mai Szent István útig ért, immár megfelelő keresztmetszettel. Csak valami baj történt, ugyanis bevágott a gabonaválság. Európát elárasztotta az Amerikából érkező olcsó búza, csődbe ment a folyami hajózási társság, a Duna bástya alatti gabona átrakó elhalt.
Tisztelt Olvasó, ezért fontos az elkövetett városvezetői cselekedetek pontos és szakszerű nyilvántartásba vétele. Mert könnyen belátható egy-egy valóban fejlesztő ötlet és megoldás helyébe gyakran lépett az ötletelés és a belőle fakadó értelmetlen pusztítás. A Baross út példázata igen jól világít minderre rá. Hiszen lett egy széles belvárosi utca, immár akadálymentesen, mely nem vezetett sehonnan sehová. Ennek árát a városunk történetében páratlanul fontos Fehérvári kapu elpusztításán át a teljes győri közönség és ezek utódai fizették meg. Nem szükséges mást előtérbe helyezni, mint az elmúlt cikkben közölt falka elméletet. Az elmélet, melyet nem mi ötlöttünk ki, hanem neves etimológusok, a társadalom összefüggéseit is kiválóan meg- és átvilágítja.
A Fehérvári kapu Holló Alajos festményén
A falka vége nem más, mint a civilizáció, az emberi tényező megjelenése a territóriumban, vagy ha tetszik revírben. Hiszen a territórium korlátja maga az ember, mert megjelenésével a csordák jellege és főképp struktúrája megváltozik. A falkának szembe kell néznie saját szaporulatával, hierarchiájának kialakításában résztvevő, de egyre gyengülő, öregedő önmagával. Mindezt egy a konkurens falkák és a saját kiterjesztésre alkalmas erő viszonyában kell tekinteni. De sajnálatos, és valóban empirikus jellegű tény, a falka ki van téve a belterjesség átkának. Ugyanis a bizalmi és gondoskodási elv szinte kizárólag az időközben szinte teljesen vérrokonná vált egyedek alkotta egyre bővülő, de valójában szűkülő körre vonatkozik. Így a degeneráció gravitációval egyenlő súlyú törvénye válik meghatározóvá. A csordák eközben elvándorolnak, kipusztulnak, vagy nyájjá változnak. Reméljük, az nyilvánvaló, hogy a nyáj vezetője a pásztor és nem a falkavezér. A pásztor pedig a „Jó pásztor”, aki életét adja juhaiért. Ahol az emberi méltóság, a mindennapi kenyér, az arcunk verejtékével előteremtett javak és a belőlük fakadó jó élet a földi pályája alapja és centruma, ott van pásztor. És ahol a pásztor jó, ott a mi életünk is teljes és jó, egyszerre mindennek értelme támad.