A falka elméletével már igen sokan foglalkoztak, tengernyi kötet áll az érdeklődők részére a tudományos és a népszerű irodalom, vagy egyéb műfajok területén. Mi nem ezt a tudományos megközelítést kívánjuk tovább alakítani, csak ezen terület ismeretanyagából merítve néhány jelenségre, párhuzamra szeretnénk felhívni a figyelmet. A falka az együvé tartozás, legtöbbször rokoni, illetve megélhetési okok fennállása miatt összeállt, területek leuralására, és a minél eredményesebb zsákmányszerzésre az evolúció által létrehozott organikus szervezet. Jellemző sajátja, mozgató rugója a terület territóriummá tétele, melyen kiterjedése (kiterjesztése) folytán megfelelő szinten biztosítható a falka számára a zsákmány minél eredményesebb megszerzése, ezzel a saját fajának (fajtájának) minél eredményesebb fenntartása, így a gének megnyugtató módon történő átörökítése, az ön- és „közösség-reprodukció” folyamatos fenntartása és biztosítása. Ennek érdekében a falka kialakítja belső hierarchiáját, melynek során az egyedek agressziót, illetve gyakran fortélyt alkalmaznak, a falkában betöltött hatalmi pozícióért bármire képesek. Minekutána kialakult a belső hatalmi rend, elkezdődik a terület zsákmányszerző hellyé tétele, mely jelenség biztos jele a konkurens falkák kiszorítása érdekében folytatott küzdelem. Ez szinte minden esetben az adott terület feletti egyeduralomba torkollik, így lesz a területből „hűbérbirtok”, ha tetszik territórium.
Röviden összefoglalva a falka ragadozó szervezet. Önmaga értéket nem állít elő, csak feléli a territórium adta lehetőségeket, ennek érdekében agressziót fejt ki, melynek során kialakítja saját alá- és fölérendeltségi viszonyait, kimunkálja vadászati technikáját, valamint a részesedést a zsákmányból. Ez utóbbi külön érdekessége, hogy a falkavezér által ejtett zsákmányból a tagok csak ez előbbi, és családtagjai jóllakása után részesülhet, míg egy alárendelt által ejtett zsákmány a vezér jóllakása után a közösségé, persze belső hatalmi pozíciók szerinti sorrendben. A falka persze nem élhetne meg önmagában, legfőbb fenntartói a csordák, melyek civilizált állapotukban nyájak, kevésbé ebbéli állapotukban csürhék. Persze a nyájban, vagy csordában is alakul ki bizonyos rend, de azt vagy a nyers erő, vagy az ember alakítja ki. A világ legveszedelmesebb dolga ma összetéveszteni, vagy összemosni a falkát a csordával, mert könnyen válhat az ember támogatóból áldozattá. A falka ugyanis belső bizalmi elvre is épül, mint tudjuk, melyet az agresszió munkált ki, és nem könnyen ereszt el tagot, de még nehezebben fogad idegent sorai közé. Így nem marad más, mint magányosan bujkálni, vagy beállni a csordába és remélni, nem te leszel a következő.
Városunkban 1566-ban tűzvész pusztított, melynek következményeképp lehetőség nyílt bizonyos utcák nyomvonal korrekciójára, ahogy azt az előző részben is írtuk. A geometrikus városszerkezet, mely javában ekkor keletkezett, a lehetőségekhez képest nemcsak hadi, hanem városüzemeltetési célokat is szolgált. Ilyen volt a dunai kikötő, és a délről, valamint keletről érkező hadi, kereskedelmi utak városba és Fő (Piac) térre vezetése – méghozzá annak nyugati oldalán, ahol az egyébként szintén ekkor kialakított Király utca a bécsi kereskedelmi és hadi út bevezetése is torkollott. Így vált biztosíthatóvá a piac zavarásmentes működtetése, hiszen ezen utakról a piac egyértelműen feltárhatóvá vált, ugyanakkor az átmenő forgalom nem került a piac területén, hanem csak annak nyugati szélén átvezetésre. Ez az állapot gyakorlatilag az 1930-as évek végéig fennállt, jóllehet ekkor a külső „beléptető rendszer” a két híres várkapu már az enyészeté volt.
A városkapuk, illetve a Széchenyi téren metsződő várostengelyek 1856-ban – térkép: www.mapire.eu
Ezt a fontos észak-déli átmenő és ki-be járó rendszert fennállása idején nemigen háborgatták, hiszen egyrészt a reneszánsz városrendezés igazán jól működő rendszert alkotott, másrészt a barokk kor hajnalán a Fő tér (ma Széchenyi tér) déli oldalán a Jezsuita rend igen komoly fejlesztésbe fogott, melynek eredményét ma Bencés rendházként, templomkén és gimnáziumként tisztelünk. Ezzel a nagyméretű beépítéssel nemcsak a térfal konzerválódott, hanem a mai Czuczor utca is megváltoztathatatlanná vált. A kialakult rendszernek mindössze egy gyenge pontja mutatkozott, méghozzá az, hogy Czuczor utca nem a Fehérvári kapunak vezetett, így a közlekedőknek derékszögben kétszer is fordulnia kellett rá a Tűztorony (ma Arany J.) utcára, majd onnan a Fehérvári kapura (ma Baross út és Arany J. út kereszteződése).
A belváros szerkezete 1893-ban, illetve 1906-ban
Ennek ellensúlyozásaként alakult ki évtizedeken át a Baross út, mely a Czuczor utcánál kétszerte szélesebb nyomvonalon biztosította a déli kapcsolatot. (Itt szándékoltan írunk csak déli irányt, mert még ma is jól látszik, a Baross út észak felé ezen elv szerint nincs kimunkálva. Hiszen „kis” Baross úttá szűkülve egyszerűen beleszalad a Káptalan dombba, mely mind a mai napig feltörhetetlen diónak bizonyult – tegyük hozzá hála Isten.) Mindenesetre a Baross út és Czuczor út mégiscsak ellátta feladatát, de a közlekedési forgalmi növekedés a reformkorban már megoldást sürgetett útkapacitási problémák sorát feszegetve. A közlekedési gondokból örökségrombolás lett a valós megoldás helyett, de fenti jelenség Győrben korunk polgárai előtt sem ismeretlen.
Folytatjuk.