„Vajha Moldvának is kies parlagjai,
A’ Meddig terjednek a’ Pontus habjai,
Magyar Koronánknak árnyékába menne,
S a’ Tsángó Magyar is Polgártársunk lenne!!!”
Csokonai Vitéz Mihály
A következőkben nem hivalkodásból, becsvágytól fűtve tesszük közzé gondolatainkat, hanem azért, hogy a csángó magyar oktatást segítő mozgalmunk követőkre találjon. Továbbá, hogy hálás köszönetünket fejezzük ki minden kedves adakozónak, aki az idén is támogatták útjainkat, és az ottani magyar kisdiákok anyanyelvi képzésének segítését lehetővé tette. 2016-ban két utat sikerült megtennünk a bőkezű adakozásnak köszönhetően: szeptemberben Diószegen, novemberben pedig Újfalun voltunk.
Úgy tartja a mondás, hogy a jó bornak nem kell a cégér. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy a manapság jó cégérrel eladott temérdek lőre között igenis kell a figyelem felhívása az olyan missziókra, mint a mienk. Hetedik éve csináljuk szervezetten – gyakran évente több alkalommal is – a legkeletibb magyar tömb, a moldvai magyar csángók anyanyelvi tanulásának segítését.
Idén olyan jól sikerült a gyűjtésünk, hogy teherautónkra szeptemberben fel sem fért a temérdek hasznos és értékes adomány. Ezért vállalkoztunk még a tél beállta előtt egy újabb útra a Bákó megyei Satu Nouba, magyar nevén Újfaluba. A színmagyar faluban két fiatal és lelkes magyar tanító dolgozik a magyar házban, mely egyúttal a tanítói lakás is. Sajnálatos – és ezt már szeptemberben, Diószegen is tapasztaltuk -, hogy a magyar tanítók semmiféle érdemi támogatást nem kapnak a magyar államtól (papíron persze minden stimmel). A könyvtár üres, nincs papír, füzet, ceruza, nincsenek taneszközök, nincs olvasókönyv, munkafüzet, a technikai eszközök teljes hiánya tapasztalható.
A moldvai csángó magyarok lélekszáma alig 320 ezer fő, ami azt jelenti, hogy van még egy megyényi elfelejtett magyarunk odaát. Nagy szó mindez, és éppen ezért a gondoskodásnak is ilyen mértékűnek kell lennie. Nem köztudott, de legyen immár az: ezen a tájékon nem kedvelik a mi fajtánkat, a diszkrimináció valamennyi eszközével él úgy a közigazgatás, az állam, mint a többségi nép. Itt nem találkozni az utcán magyar feliratokkal, az üzletben, ha magyarul szólsz, tán ki sem szolgálnak, a kórházban a magyarnak csak papíron van ellátás. Az egyház szélsőséges román, vagy magyarból átnevelt janicsár papokat ültet a nép nyakára, akik azt tanítják az egyszerű magyarnak, hogy ő valójában erőszakkal elmagyarosított román. Magyar mise nincs, az iskolában a magyar beszéd nem ajánlatos, munka nincs, a szegénység nagy. Ezek hatására a magyarság felmorzsolódása, elmenekülése, asszimilációja soha nem látott mértéket öltött. Magyarul már csak az öregek beszélnek egymás közt, de a gyermekekhez már románul szólnak.
Ez a valós nemzethalál és nem vízió, hanem a magyar valóság.
Mert azok közt van végveszélyben a magyar nyelv ügye, akik annak archaikus, gyönyörű mivoltát őrzik, erre hivatottak. A gyerek, ha idegen földben születik és szerencsétlenségére magyarnak, akkor minimális elvárás az anyaországtól, hogy saját anyanyelvének elsajátításában segítse őt. Mert egy kicsiny magyar gyermekből sokféle ember lehet, sokféle világnézetű, hitvallású, de a magyar nyelv nélkül a magyarsága veszik el és ezzel a nemzetnek is elveszik egy élő fia. Él ugyan, de a magyarok nagy családja számára halott. És ez ma a valóság – minden híresztelés ellenére -, ami előre vetíti a végpusztulás vízióját.
Mióta a hivatalos magyar politika gyakorlatilag lefejezte az egyébként rendkívül lelkes, tetterős Moldvai Magyar Csángó Szövetséget, elvonta működésének forrásait, rátenyerelt a keresztszülői hálózatra, a baj egyre csak nő. Ez az eredmény keserves, egyben szégyenletes, képmutató és ál-keresztény. Ezért fontos a civilek és a hozzáértők szerepe, mert ezt a pusztító folyamatot meg lehet és meg is kell állítani, ismert okozóját pedig megnevezni és felelősségre vonni, töltsön be ma bármely magas közjogi méltóságot is.
A gőg és a hozzá nem értés nagyobb kárt képes okozni, mint az ellenség és annak gyűlölködése. Ezt a helyzetet csak a civilek képesek orvosolni, jóra fordítani és még jobbá tenni. Ezért jár külön kiemelt köszönet a bátor és jólelkű adományozóknak. Mi magunk nem várunk köszönetet, tesszük a kötelességünk, ha kell családunk, szabadidőnk rovására. Mi tudjuk mik a valódi nemzeti ügyek, és mindig ki fogunk mellettük állni, akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik.
Aki magyar, velünk tart, nem engedhetjük el csángó magyar testvéreink kezét!