Elhatárolódunk.
Jelen „háborús helyzetben” nem tehet egyebet egy igaz városvédő, mint elhatárolódik. Honlapunkon és a facebook-oldalunkon nemrégiben megjelent a Teleki László utcai volt Vasas művház elbontásáról és a helyén társasház illetve mélygarázs építéséről szóló Kisalföld cikk másolata.
Egyesületünk számos szerző tollából publikál írásokat, köztük építészek, közéleti szereplők szerzeményeit, melyek stílusukat és tartalmukat tekintve eltérőek ugyan, de abban megegyeznek, hogy a közösség véleményét tolmácsolják, és a vezetőség hagyja azokat jóvá. Minden igyekezetünk ellenére ritkán ugyan, de előfordulnak olyan publikációk, melyekkel ugyan egyetértünk, de sokaknak nem tetszik. Ez esetben mindig felülvizsgáljuk azokat. Tesszük mindezt azért, mert a szabad szólást és véleménynyilvánítást tiszteletben tartva, egyesületként nem képviselhetünk magánvéleményt. Főleg a besúgók és hivatásos feljelentők reneszánszának idején kell erre különösen ügyelnünk, hiszen minden – akár érzelemtől fűtött – „közkinccsé” tett szónak és gondolatnak pokoli súlya van. Mi nagyon jól tudjuk ezt. Az Arrabona Városvédő Egyesület – talán egyedüliként – rendszeresen ki van téve a feljelentők ocsmány üzelmeinek. Tagjainkat a munkahelyükön hallgatja ki a rendőrség, családjainkat vegzálják, egzisztenciánkat fenyegetik életünket és idegeinket felőrlő módszerekkel. Higgyék el, ez nem költői túlzás, ma már nincsenek is olyan távol azok az ötvenes évek! A „hatalmasságok” visszatértek az ősi módszereikhez.
Eskünkhöz, legjobb tudásunkhoz és alapszabályunkhoz híven azonban igyekszünk mindig az igazat írni, tudva és vállalva ódiumát, hogy az igazság fájni is tud.
Mi sem értünk egyet a Vasas művház elbontásával és helyére mélygarázzsal kombinált társasház építésével – több szempontból sem. Ám most már késő a bánkódás, az ingatlant eladták, az új tulajdonos pedig profitot szeretne látni – lehetőleg gyorsan. Nyilvánvaló, hogy egy kapitalista világrendben a befektetői érdek rendre eltérőt diktál a józan műszaki megfontolástól. A Vasas ugyanolyan kultikus hely volt, mint az Ifiház. Ez a ház a – legnemesebb értelemben vett – melósok kultúrotthona volt, azon egyszerű, keményen dolgozó kisembereké, akik a gyári műszak után erőt és akaratot éreztek, hogy önmagukat műveljék. Ők a munka után nem a kocsmába, másodállásba, vagy fusizni mentek, hanem dal- és honismereti köröket, néptánc-, vagy amatőr zenei csoportokat alkottak, olvasóklubokat hoztak létre. Előadókat, híres szaktudósokat, népművelési szakembereket hívtak meg, hogy tudásukat, honismeretüket, kultúrájukat elmélyítsék. Képezték magukat, és megtanulták a legnagyobbat: az önszerveződés titkát. Bizony ezek az emberek a mi nagyapáink, nagyanyáink, apáink és anyáink voltak. Ők lennének tehát a kommunisták, őket kellene letagadni, elfelejteni? Ma a munkások sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint a két világháború között, vagy akár harminc, negyven éve. Lehet, hogy ma van okostelefon, internet, mindenki ülepe alatt autó, de elveszett a legfontosabb, a tudásra és műveltségre szomjazó ember, és vele veszett az emberi kapcsolatok, a személyes ismeretségek köre, a megszólíthatóság, az erre való készséggel és a megszólalásra való hajlandósággal. – Tisztelt olvasó, most a társadalmi kohézió alapjairól beszélünk ám!
A Vasas pusztulása az Ifiház tragédiájával azonos: mindkettő a szellem pusztulása. Annak az önként alkotni kész, érte jutalmat nem váró szellemnek látványos visszaszorulásáról, sorvadásáról kell krónikát írni, mely korunk mindennapjainak hőseit egy emberibb, teljesebb, józanabb és szebb életre nevelhetné. Mert akik a Vasas szellemét magukévá tették, már ezt az önkéntes alapon magukba olvasztott kultúrát adták tovább gyermekeiknek, saját szándékból váltották valóra Széchenyi álmát: a kiművelt emberfők szükségességének kielégítését. A családon belül a generációk együttléte alatt átadott tudás, ismeret és műveltség építette, acélozta egyenessé, hajlíthatatlanná a magyar gerincet. Minden tiszteletet megérdemelnek ezek az emberek, ahogy méltó követőket is megérdemelnének, ám a Vasas nélkül mindez már szinte lehetetlen.
Mert a szellemre méretett a csapás, melynek utolsó eleme csak a ház, melyet valaha otthonnak hívtak.