*Óráim közül egy nektek utolsó
Hazánkat az elmúlt héten újra megismerte a világ. Örülnünk kell, hogy a napi negatív politikai hírek mellett a művészetben, a filmművészetben sikerült újra világhírűt alkotnunk. A XX. és a XXI. század – ha tetszik, ha nem – elhozta a látvány-érzelem művészetét, a filmet, és aki nem tart lépést a filmvilág pörgő eseményeivel szinte már művelt embernek sem mondható. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a könyvekről le kell mondanunk, mindössze arról van itt szó, hogy nagyobb tömegekhez egyszerre a filmművészeten lehet szólni – nincs ezzel baj, ha az emberek megfelelő helyén tudják ezt kezelni. A világ felgyorsult, és egyre többet akarnak velünk közölni az alkotók, egyre látványosabban, szinte egymásra licitálva. Ha a film által gazdagabbak leszünk – márpedig erre is vannak példák szép számmal -, akkor közösen kell örüljünk a nemzetközi sikernek. Magyar film nagyon régen nem érdemelt ki ilyen rangos elismerést, ezért elsősorban köszönetet kell mondanunk az alkotóknak, a közreműködőknek e fényes diadalért, amelyhez Magyarország neve fűződik. Felnőttünk hát, és elértünk egy olyan színvonalat ebben a valóban különös szakértelmet kívánó, sokszor hisztérikus művészeti ágban, mely világviszonylatban első lett. Ez bizony nagy szó, talán sokak meg sem értik és többen pedig fanyalognak a témaválasztáson, amely érzékeny területen mozog, erős indulatokat ébreszt, sebeket tép fel és temérdek emberi megnyilatkozásra késztet. Többek között ettől nagy ez az alkotás, mert képes világosságot gyújtani a szellem sötét és mély barlangjaiban.
Az ilyen alkotások nem pattannak csak ki úgy a semmiből, nem úgy működik ez, hogy bedobunk egy követ egy bokorba és három ugyanilyen ugrik ki onnan. Ez az eredmény a szívós, szorgalmas és akár hosszú évekig is eltartó műhelymunka gyümölcse. Az alkotó közösségekben, a művészi közegben, avatott és elhivatott szakemberek útmutatásával lesz egy lelkes amatőrből képzett művész. Mert mindenki kicsiben és amatőrként kezdi, és közülük kevesen lesznek, akik a csúcsra elérnek, de eközben válnak kiművelt emberfőkké, értő közönséggé vagy mecénássá. Nem különbözik ez sokban a sporttól, az utánpótlás-neveléstől. Csak a szakterület más. És ma Magyarországon a legnagyobb baj az egyensúly felborulásával van. Világelső filmünk azért akkora dicsőség, mert egy ilyen közegben született – akkor, amikor a kultúrára keveset, a sportra pedig túl sokat költünk – a szellem helyett a testet tartják ma többre, s ilyen zord időkben minden szikra egy hatalmas tűz. Ha nincs a szellemi műhelyeknek megnyilatkozási lehetősége az nagy baj. Ha nincs hely, ahol az ifjak találkozhatnak a mesterekkel, ahol műhelymunkákban vehetnek részt, ahol képezhetik magukat, ahol első szárcsapásaikat megtehetik, az még nagyobb baj – katasztrófa a jövő nemzedékeire nézve. És bizony, ha valaki a szellem és a művészet műhelyeire tör, azokat elkergeti, helyüket felszámolja, az a saját magyar kultúrájának ádáz ellensége.
A Mediawave még megérte ebben a városban nemzetközi szellemi alkotóműhellyé válását, de soha nem érhette meg Győrben azt, hogy kellően elismerjék városvezetői szinten. Éppen a napokban olvashattuk – és ezért e hosszú bevezető a filmművészettel kapcsolatban –, hogy az idei Mediawave nemzetközi filmfesztiválra minden eddiginél több alkotást, összesen 1851 filmet küldtek a világ 94 országából, köztük Magyarországról 168-at. Utoljára 2002-ben neveztek 1500 alkotásnál többet – akkor még Győrben. Pontosan az ilyen fesztiválok és az azokra nevező alkotóműhelyek, közösségek, egyének képesek a szellemi tunyaságból felrázni a megmaradt polgárság jobb sorsra érdemes részét. Olyan szellemi kovászt jelentenek, melyből kinőnek a nagyok, de jut hely a kicsiknek is. Miért volt baj az, hogy Győrt egy valóban helyi kezdeményezésből nemzetközivé fejlődött alkotóműhelyről ismerték a világ számos pontján? Miért volt baj az, hogy alkotók és művészetek testközelségére vágyók sokasága látogat ide minden évben, hogy részese legyen annak, melyre ma is oly sokan áhítoznak, kimondani mégsem merik? Miért kellett elűzni hazánk egyik leggazdagabb, és az erre leginkább fogékonyabb, bőséges termést adó talajáról? És mi lesz a szellem kiáradásának helyet adó kultúrcentrummal, a Petőfi Sándor Városi Művelődési Központtal?
Győrben arcon köpték a sokak számára oly hasznos működési területet, az önmegvalósítási és kitörési lehetőséget nyújtó közeget, és végső csapásként most lebontják az házat is, mely rengeteg, társadalmilag oly fontos szellemi kezdeményezésnek adott helyet. Tulajdonképpen Győrben elvágták a szellemi alkotóvá válás igen érzékeny szálait azzal, hogy bölcsőjüket lerombolják. A Petőfi Sándor Városi Művelődési Központot nem pótolja jelenleg semmi, mert sem színház, sem a balett, sem pedig a bábszínház, de főleg a rómer nem képes a szellemi alkotók összefogását, bátorítását, képzését szolgálni, nem képes első szárnypróbálgatásaik segítésére. Ezek az intézmények nem is erre hivatottak, senki nem kéri rajtuk számon ezt a feladatot. De azt ki kell mondani végre, hogy ebben a városban azt az életbevágóan fontos kulturális és közművelődési szegmenst sikerült először kiüldözni, végül a helyét is elbontani, mely hiányában pont az a polgárság esik el minden reménytől, melynek felemelését pont ez a rendszer tűzte célul.
A művészetet nemcsak a nézőtérről kell megismerni, azzal együtt kell élni, olyan szorosan, ahogy csak lehet. Mert csak így válik az emberből a közjóért gondolkodni és cselekedni képes személy, el kell fogadnunk – ha teszik, ha nem – ez az állampolgárságból a honpolgárságba vezető út.
Hogy miért cselekszik Győr városvezetése ennek ellenében? False tempore ac spatio vanescunt – A hamisságok idővel semmivé foszlanak (Tacitus).