„Senki sem tölt új bort régi tömlőbe, mert az új bor szétrepesztené a tömlőt, és elfolyna, sőt a tömlő is tönkremenne. Hanem az új bort új tömlőbe kell tölteni. Aki pedig óbort ivott, az nem akar újat, mert ezt mondja: Az óbor a jó.”
Az emberi szövetek darabolása, miután a lélek a másvilágra költözött, a boncmester dolga. De mit mondjon a lassan józanodó győri polgár, amikor városának szövetét boncolja egy avatatlan kéz? Költői az a kérdés, hogy elsősorban az immár csak adminisztratív feladatokat ellátó helyi műemlékvédelem képes lesz-e megakadályozni a történelmi városszövet durva roncsolását, vagy játssza tovább az alulfizetett és megalázott inas szerepét?
A Városház köz és környéke – eltekintve egyes épületelemeinek korától – a Kossuth utcával egységes és patinás épített örökségi környezetet alkot. Aki elvégezte a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karát, az biztosan találkozott Dr. Gerő László építészprofesszor nevével. Aki az előző mondatot nem értette, vagy az építészmérnöki karról csak az újságban olvasott, ennek ellenére mégis szereti magát hozzáértőnek feltüntetni, annak Gerő doktor Magyar Városképek című munkáját javasoljuk elolvasásra. Gerő László egyébként Dr. Winkler Gáborral együtt határozottan kiállt a Duna bástya pajzsfalának helyreállításáért még a 80-as évek elején, továbbá a győri Kossuth utcát és környezetét magyar vonatkozásban kiemelkedő jelentőségűnek tulajdonítja. A miértekre a választ megtalálják az említett munkában, vagy egyesületünk tanulmányai között.
Újváros halott, hiszen a lelke, a polgárság, már az 1970-es évek elején Kharón ladikjába szállt, kezében az obolosszal. De a mogorva, sovány démon nem volt hajlandó átszállítani őt a Sztüx folyón, hiszen el sem temették tisztességen. Újváros szelleme itt bolyong közöttünk, a magukat is elfelejtő és megtagadó polgárok lelkiismeretében. Újváros példája jól mutatja, mit is jelent, ha a fenntartó, a jó gazda, a polgár elhagyja, és inkább világi örömök hajszolásába kezd. A mi boncmesterünk pedig kollégáival együtt, átszellemült arccal marcangolja, darabolja a lélektelen torzót.
Az 1990-es évek elején – és még húsz évvel később is (!) – létezett egy terv, mely a 821-es út vonalát egy Rábán átívelő híddal meghosszabbította volna a Köztelek utcán keresztül a Radnóti utcáig, összekötve ezzel az 1. számú főutat az észak-nyugati elkerülővel, kialakítva így egy belső körgyűrűt. Abban az időben még elevenen élt az úgynevezett „nyugati tengely” gondolata, mely az 1. számú főútról indulva, a Mákos dűlőn, Nyár utcán, Botos L. utcán (ma Szalay I. utca), Radnóti utcán át érte volna el az új Sziget-Révfalu hidat. Révfaluban a Szövetség utca nyomvonalának meghosszabbításával keresztezte volna a 14-es utat, majd az Új Bácsai út nyomvonalán, a valódi tehermentesítést nyújtó Ipar utca Mosoni-Duna híd közlekedési rendszerébe torkollt volna. Mindez egy mérnöki szempontok szerint felépített szisztéma volt, közlekedésszervezési szempontból elfogadható megoldás. Legnagyobb hátránya – Újváros és Révfalu részleges elpusztítása mellett –, hogy jelentős forgalmat vonzott volna az eddig érintetlen, viszonylag nyugodt városrészekbe. A „nyugati tengely” jelentőségét aztán átértékelte a megépült autópálya, valamint az északi tehermentesítő út gyors megvalósításának hazug ígérvénye és egy időre elfelejtődött az egész rémálom. De csak addig, amíg be nem lovagolt a polgármesteri hivatalba az új városvezető, és az évtizedek óta szükséges Ipar utcai híd helyett arra szavazott, hogy legyen meg a Révfalut és Sziget-Újvárost összekötő LMBTQI-híd, amit nem szégyellt elnevezni Jedlik Ányosról. Sokan nem hitték, hogy mindez azt jelenti, újra éled a Sziget, Révfalu és Újváros jellegzetes arculatát elpusztítani akaró szándék, és ma már ott tartunk, hogy az egykori olajgyár helyén toronyházakat emelnek.
A Jedlik-hídnak köszönhetően gyakorlatilag átjáró ház lett Révfalu, Sziget és Újváros. A brutális reggeli dugók és az ígérgetések ellenére a tömeg mégis szökőútnak használja ezt a tengelyt és az azt ellátni képtelen úthálózatot, a forgalom az egy sávra szűkített Erkel utcán szuszakolja magát a Petőfi-híd felé. Minden ígéret ellenére egy olyan közlekedési káoszt teremtettek ezen a területen, ami mind az ott élők, mind az ott átkelők életét megkeseríti. Az előrevetített jövő pedig óhatatlanul az, hogy Sziget, Újváros és Révfalu megszűnik létezni úgy, ahogy azt megszerettük. Az ingatlanok értéke hamarosan zuhanni kezd, hiszen az elviselhetetlen forgalom senkinek nem kell majd, az újonnan épített, magas bekerülési költségű társasházak veszik át lassan a régi villák és polgári házak helyét, modern lakótelep jön létre, egymástól elidegenített, mégis egymással hering módjára összepréselt lakókkal. A parkolási problémák fokozódni fognak, a parkolási zónákat ki fogják terjeszteni a teljes városrészekre, mélygarázsokat akarnak majd építeni, parkolóházakat, vagy az egyetemnél találhatókhoz hasonlatos lemezeket.
Az a bizonyos hamvába holt „nyugati tengely” minden eleme megvalósulni látszik – ugyan nem kétsávos útként –, és a 1990-es évek óta megnövekedett gépkocsi mennyiség miatt végzetes hatást fog gyakorolni az érintett városrészekre. Egy kiherélt kapacitású úthálózat lesz majd kénytelen kezelni azt a forgalmat, amely ellen huszonöt évvel ezelőtt szinte lázadás tört ki. Az ifjúsági olimpia pedig kifejezetten felgyorsítja ezt a folyamatot, viszont a fizikai korlátok miatt jelentősen meg is terheli a félkész rendszert, amire azt mondogatták, hogy azért olyan kicsi a keresztmetszete, nehogy forgalmat vonzzon. Ugyanilyen hajmeresztő volt azt is hallani, hogy az egykori olajgyár helyére szánt olimpiai falu sarkánál felépülő kereskedelmi központ miatt nem fogják kiszélesíteni az egyirányú Erkel Ferenc utcát, sem a Bercsényi ligetet, hanem marad mindegyik eredeti formájában, nehogy túl nagy forgalmat generáljon az a terület.
Jól tudjuk, hogy Győrben mindig az ellenkezője következik be, mint amit a városvezetés vagy éppen az őket félretájékoztató szakmai stáb állít. A gyengécske, megerőszakolt forgalmi keresztmetszetek már most nem bírják a terhelést se Révfaluban, se Szigetben, sem Újvárosban. A rendszer, mely nem erre a konstrukcióra alakult, nem bírja a rá nehezedő nyomást, a volt olajgyár és kekszgyár, illetve ezek környékének intenzív beépítésével pedig csak egyre rosszabb lesz. A Petőfi-hidat sem ekkora terhelésre szánták – nem is bírja a strapát. Mi hát a megoldás a jelenlegi városvezetők, a túlvezérelt önjelölt boncmesterek szerint? Romboljuk a hagyományt, peregjen a kormos tégla, fejlődés, haladás, AUDI, innováció, a jövő Győrben épül!
Legyen azzal tisztában minden győri, hogy ez a helyzet a megkérdezésük nélkül, a hátuk mögött, titokban és mesterségesen lett előidézve, úgy, hogy csak a propaganda beruházás, a híd forgott a közbeszédben, ezt harsogta minden pártmédia. Valójában sem Sziget, sem Újváros, sem Révfalu nem volt kész erre a beruházásra, melynek ódiumát most viselni kénytelen, és ennél a pontnál kell feltenni azt a kérdést, hogy szüksége van-e egyáltalán Győrnek ilyen áldozatok árán a kétes kimenetelű sportcirkuszra 2017-ben?
Sokan nem emlékeznek arra, hogy milyen nyugodt volt az élet Szigetben és Újvárosban, az átmenő forgalmat szinte csak a pinnyédiek jelentették. Sokkal nyugodtabb, rendezettebb volt ez a városrész még akkor is, amikor a három gyár működött. Mindene megvolt, közel a belváros, jók a közművek, csendes, nyugodt a vidék, és a Rábca-liget koszorúzta. A jövő ezzel szemben az, hogy a volt olajgyár területén toronyházak emelkednek, agyonnyomva a környéket, és mesterségesen kreált indokot adva a további pusztításra, felépül a kétes értékű sport-dinoszaurusz a volt Dózsa-pálya helyén, a kekszgyár helyén meghagyott épületet pedig szintén mintája lesz a majdani fejlesztésekhez, a Rábca-ligetből pedig a slepp üdülő negyedet csinál magának.
Sajnos egyre több városházi „szakember” vallja, hogy azért kell szűk forgalmi keresztmetszetek kialakítani, mert azok nem vonzanak akkora forgalmat. Csak azt felejtik el ezek az agyoniskolázott szamárúsztató-ivadékok, hogy a forgalmi folyamatok nem az ő agyvelejüknek híg tartalmát követik, hanem a valóságot. Ők azok a tanácsadók, akik a városvezetés bármely idióta ötletét végrehajtják, vagy hajtatják, nem törődve azzal, hogy a műszaki következmények aggasztó jelei egyre szaporodnak. Sajnálatos, hogy a helyi pártlapok – ahol tiltott dolog a városvezetővel és beosztottjaival szemben a kritikai hang – úgy emelik piedesztálra ezeket, hogy Rákosi pajtás asztalnyi méretű Szocialista Munka Hőse kitüntetéseket osztogatna nekik orrvérzésig. Mi meg továbbra is azt kérdezzük, hogy melyik városvezető volt az, amelyik nosztalgikus magányában kikövetelte az idő kerekének visszaforgatását, és főleg ki hódolt be neki? 2015-re előállítottak egy olyan modellt, mely nyilvánvaló módon nem működik és további „fejlesztése” beláthatatlan következményekkel jár. Az előző városvezetések azért vetették el átmenetileg a területet érintő drasztikus beavatkozásokat, mert rájöttek drágább a leves, mint a hús. Újváros, Sziget és Révfalu ez idáig olyan tradicionális városrészek voltak, melyeknek fejlődését egymástól való viszonylagos elszigeteltségük garantálta. Önállóan fejlődött infrastruktúrájuk és évszázados tradíciókon alapuló közlekedési hálózatuk, azonban az elmúlt évek politikai inspirációi katasztrofális helyzetbe sodorták a jövőjüket. Sziget történelmi városszövete gyakorlatilag felbomlott, a három fő fejlesztés, az olajgyári szörny, a kekszgyári szörny és a Bercsényi ligeti szörny olyan terhet rónak a területre, melyet elviselni már nem lesz képes. Ha mindehhez hozzávesszük a pinnyédi „fejlesztésnek” hazudott újabb beépítéseket, és az egykori Rábca-liget területére építeni szándékozott nem is tudjuk minek nevezhető áradatot, akkor nagyon szomorú lesz az a Győrben épülő jövő.
Ha nem akarjuk, hogy a végzetesen szűk érrendszer megpattanjon, és agyvérzésben múljon ki Győr, akkor vagy tovább kell rombolni a történelmi városszövetet, vagy egy teljesen új irányt kell megfogalmazni.