2015. szeptember 25-én a megyei napilapban olvashattuk, hogy megújul az Insula Lutherana. 4,7 milliárd forintból újítják fel az iskolát, az óvodát és az Öregtemplomot. Ha csak ennyit írtak volna, mindezzel teljes mértékben egyet kellene értenünk, hiszen a gyermekek nevelése és oktatása, annak méltó helye és az Úr háza megérdemli a törődést.
Azonban az Insula Lutherana-t nem a megújulás várja, hanem „a pogányok kezébe adják, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik” (Lukács 18:32). A pártlap által közölt képen a régi épülethez hozzácsapott betonszörnyeteg – és a látványterveken látható többi „hozzágondolás” – ugyanis ezt jelképezi. A tervezői akarat a homlokzati kialakítással a XXI. századra hivatkozik, és sok tekintetben hasonló szellemiségű beavatkozást követ el, mint a Dunakapu tér kialakításával megbízottak.
Kijelölték a követendő példát, és minden kortárs ezt szeretné alulmúlni. Az Insula Lutherana látványtervei a hatvanas évek Amerikájából importált formavilágot tükrözik, amit egy szoftver-orientált fakezű néhány éve újraélesztett, és elnevezett „brutális” stílusnak. A brutalitás nem szereti a szimmetriát, antimetriára épít, de az antimetrikus egyensúlyt képező eszközöket elvetve inkább a harsánysággal leplezi tehetségtelenségét. Ez nem korszellem, ez kórtünet, manapság annak van igaza, aki a leghangosabban ordít, és jól szituált sznob körökben nem illik az ilyennek ellent mondani, de az nem jut eszébe senkinek, hogy aminek órákon át kell magyarázni a jelentését és szimbolikáját, az nem alkotás, hanem egy halom trágya. Ez a terv – ahogy a Dunakapu téri is – a „múltat végképp eltörölni” szocialista építészeti felfogást vallva állítja, hogy a dobozépület szebb, harmonikusabb, mint az elődei. Visszajött közénk a legvadabb, és keresztény ember számára legfélelmetesebb: a szélsőséges extrémitás piedesztálra emelése, és követendő példává szentesítése. Mellette, kezét szorosan fogva poroszkál a középszerű közízlés proletár öntudattal a nyakában, és az ő fegyverük a szemfényvesztés, a hitegetés.
Nekünk, akik Győrért komolyan aggódunk, nem szabad szó nélkül engednünk, hogy ez a brutális irányzat eluralkodjon városunkban, mert az ugyanolyan hatással lesz a társadalomban is. Az a tény, hogy a helyi pártsajtó és egyéb médiumok szándékosan elfojtják a jóízlésű emberek elégedetlenkedését, s így hangjukat aligha hallathatják az ízléstelenekkel szemben, az a média prostituáltságára, az emberek érdektelenségére, félelmére és a felszólalás eredményességének reménytelenségére vezethető vissza. A reményvesztettekhez azonban így szól a Szentírás: „boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa” (MT 5:10-12.).
Az Insula Lutherana felújításának keresztény testvéreinkkel együtt örülünk. Neves hely ez, és valóban a mi Urunk szemei vannak rajta, évszázadok szorgalmas hite és buzgósága formálta, tette mind teljesebbé, tisztelve a múltat, formaadó őseit. Ha az új doboz is e célt szolgálja, legyen. De ne legyen csak azért doboz, mert ez most a divat. Ne akarjon formájával üzenni, csak azért ne legyen doboz, mert valakinek ez az „életem bőrkötésben„. Mert akkor inkább adjuk vissza a pénzt!
Divat manapság a XXI. századra hivatkozni, amire nehéz érdemben, durva sértés nélkül válaszolni. Úgy beszélnek róla, mintha a követendő út lenne, a haladás záloga. Csakhogy ennél tovább nem merészkednek, megrekednek jól felfogott érdekből a közhely szintjén. Korunk imazsámolya a közhely, ezen térdepelve mantrázzák a haladás, fejlődés, innováció szavakat a bigott hívek és a hamis papok. Az igazság azonban az, hogy az alig tizennégy éve tartó XXI. század semmivel sem különb elődjénél, ugyanolyan véres, nyomorult. Különösen érvényes ez az építészetre. Az épített környezet, főleg az épített örökségi környezet nem képvisel már értéket, a múlt rossz, el kell törölni, porrá kell zúzni a dohos téglákat, helyette legyen minden modern és beton.
Az építészet, hasonlóan a lombos fához, az égből vesz mintát, a földön hozza létre, de gyökerei a föld alatt vannak. Az ég ihlet, a lomb és a törzs a szemet örvendezteti, a gyökér pedig az eleinkbe, a hagyományokba, az emberi kultúrába kapaszkodást jelenti – ettől élő egy alkotás. Ezt az örök igazságot irtotta ki a XX. század világpolgársága, a „múltat végképp eltörölni” életszemlélet, ami modern, istentelen és lélektelen. A XXI. században így terjed a falanszter, melyben a technika anyagi vívmányai ugyan jeleskednek, de a humánum teljesen ki van zárva. Ahogy Kós Károly is mondta: „Ma mintha ugyanaz ismétlődne. Idegen elemekből összealakult új magyarok, a nyugati kultúra nagyobb dicsőségére pusztítanak mindent, ami itt még magyar és nem az ő képükre és tetszésükre teremtődött. És akarnak adni nekünk, a régi, a mienk helyett újat, az ő képükre csináltat, nekünk idegent. De amiképpen az a nemzeti kultúra, melyet mi örököltünk, a réginek és a még régebbinek alapján épült volna fel, úgy az új magyar kultúrának, művészetnek is azon kell felépülnie, ami a mienk ma még: bár rongyos, pusztuló, szegény. Csakis ennek az alapján. Ha egyáltalában azt akarjuk, hogy az új kultúra magyar legyen, és a mienk legyen„.