Most eldől, mi fontosabb a választott várost vezető testületnek: a kultúra, vagy egy erősen kétes közösségi hasznú parkolóház. Úgy érezzük, nem kell sokat gondolkodni, a válasz már borítékolva van. Különben minek terveztette volna már meg évekkel ezelőtt a polgármester? Tisztában kell lenni azzal, hogy az urnáknál megjelent csekély számú választópolgár által választott réteg, mely a hatalom jelenlegi teljes birtokosa, igen súlyos értékrendi válsággal küzd. Számukra az önkéntes alapon szervezett közművelődés nem jelent értéket, sőt szavazataik alapján kimondható, egyenesen nemet mondanak a kultúrára. Egyetlen hang nélkül megszavazzák majd a városi főépítész által beterjesztett rendezési terv módosítását, mely utat nyit a parkolóház építésnek.
Még kérdést sem fognak feltenni, egy pisszenést sem hallatnak.
Nos, ez a réteg ezzel fogja bebizonyítani, hogy híján van annak az attitűdnek, melyet polgárinak szokás nevezni. Érdemes ezen elgondolkodni, mert sajnos Győrben a polgári gondolkodás, életérzés és értékrend eltűnt, felszívódott, helyette valami végtelen kínos és városi szemmel nézve idegen szellem ütötte fel a fejét és dirigál.
Dirigál, fennhéjázik, arrogáns, pökhendi, nem tisztel semmit és senkit. Hűséges társuk a számolatlanul ömlő pénz, mely szinte mindent elfed – főleg a hibákat. Mindez sajátságosan áll együtt egy teljhatalmi konstellációban, tekintve a várost és az országot. Pedig vannak olyanok, akiknek úgy látszik, számít a magyar kultúra, számít a magyar polgár, számít annak társadalmat formáló és megtartó ereje.
Olvassák csak el a holnap szavazók Balogh Zoltánnak, az emberi erőforrások miniszterének e témában írt szavait: „80 millió! Ennyien látogatják évente a művelődési és közösségi házakat – és ennek csak örülni lehet, hiszen ezeknek az intézményeknek alapfeladata a közösségek szolgálata és az értékteremtés. Azért lehet ez így, mert megtalálhatók a falvaktól a nagyvárosokig, és rendelkezésünkre állnak életünk szinte minden szakaszában. Gyerekeink az egyre szaporodó ringató vagy dúdolgató közösségek tagjai, majd a játszóházakban megismerkednek a kultúrházak világával. Sokan itt látnak először bábelőadást vagy színházat, és itt csodálkozhatnak rá a muzsika varázslatos világára. Az amatőr- és népművészeti közösségek derékhadát a fiatalok adják: itt, a művelődési és közösségi házakban éltetik tovább a magyar néptáncot és népzenét, ápolják a színjátszó körökben az anyanyelvet, énekelnek a kórusokban, és sorolhatnánk végeláthatatlanul a többi műfajt a szalontánc-csoportoktól a képzőművészeti szakkörökig. A művelődési házak a családok ünnepi pillanataiban is jelen vannak, az óvodások anyák napi műsorától kezdve a szalagavatón át a lakodalomig. Az egész életen át tartó tanulás fontos helyszínei számtalan szakkörrel, képzési lehetőséggel. S végül, de nem utolsó sorban nyugdíjas közösségeink is otthonra találnak itt akár nyugdíjas klubban, akár – korunkkal lépést tartva – az egyre szaporodó „Kattints rá nagyi!” számítógépes csoportban. A közösségi művelődés intézményei mindezek mellett inspirációt, helyszínt és szakmai támogató hátteret biztosítanak a cselekedni kész embereknek, közösségeknek, civil szervezeteknek, jelentősen hozzájárulva ahhoz, hogy saját településünknek ne csupán lakosai, hanem polgárai legyünk. Ezek az intézmények mindig elérhetők, és nyitva állnak előttünk hétköznapokon és hétvégéken, munkanapokon és ünnepnapokon egyaránt, sokszor egész éjszaka! S bár az elnevezésük sokféle, küldetésük azonos: szolgálni a közösségeket, hozzájárulni a kulturális esélyteremtéshez, elősegíteni a települések társadalmi-gazdasági fejlődését. S tenni ezt színesen, változatosan és alkotó módon, településük polgárainak igényeire figyelve, minél inkább bevonva őket programjaik tervezésébe és megvalósításába”.
Lássák maguk is, minek a rombolásán munkálkodtak a Duna-bástyán, és mit szándékoznak tenni a Petőfi Sándor Városi Művelődési Központtal. Nem szólítjuk fel a név szerinti szavazásra a bontást előkészítő döntés megszavazóit, nem szólítjuk fel őket a magukba nézésre, mert mindezt már rég meg kellett volna tenniük. Nekünk, győri polgároknak rá kell ébrednünk végre, hogy magunkra maradtunk. Ha javainkat menteni akarjuk, akkor nekünk magunknak kell cselekednünk. Nincs ok, sem hely, sem mód további gondolkodásra, halogatásra, ha meg akarjuk őrizni identitásunkat, cselekedni kell.