A szecesszió, habár rövid életű volt és feledés is kísérte, jelentőségét már felismertük, a formái és a műfajai vezettek át a XX századi modern művészetek felé. E mozgalom közösség-teremtő törekvései és az eszmei világa pedig, például szolgál mindannyiunknak most is a XXI században. A szecesszió világnapját minden év június 10-hez legközelebbi hétvégén, előadások, kiállítások, séták, publikációk formájában ünnepeljük. Lechner Ödön (1914) és Antonio Gaudi (1926) halálnak évfordulója adja az esemény apropóját, mindketten június 10-én távoztak az építészet világából.
Egyesületünk Molnár Ferenc írásával emlékezik meg a magyar szecesszió egyik legnagyobb alakjáról:
Lechner Ödön
Miért nem vették be maguk közé Lechner Ödönt soha azok, akiktől az anyagi boldogulás függ, akik teret tudtak volna adni az ilyen ritka – az ő mesterségükben különösen ritka – tehetségnek, akik lehetővé tudták volna tenni, hogy hatalmas nyomait hagyja ebben a városban egy nagy építő géniusz – miért szidták, miért vonogatták a vállukat, miért üldözték, miért hagyták ki, miért tolták hátra, miért kergették el mindenünnen, mindig tele szájjal hangoztatva, hogy „nagy tehetség, de…” Miért? „Mert nem lehetett vele kezdeni semmit.” Ez a magyartalan, köznapi, sokat használt mondás a legtömörebb összefoglalása mindannak, ami kifogás Lechner Ödön ellen gazdag és arrivált pályatársai közt elhangzott. Ki az az ember, akivel nem lehet kezdeni semmit? Ez az ember az, aki nem tartozik bele abba a nemzetközi szövetségbe, amelynek tagjai világrészeken át nyújtják egymás felé kezüket, akik sötét éjszaka megismerik egymást, akik ha sohase találkoztak előbb az életben, csak egymásra néznek és mindennel tisztában vannak, akik hamarább találták ki a nemzetközi világnyelvet, mint dr. Zamenhof az eszperantót, akik talán nem is nézik, hanem szagolják egymást, mert olyan villámgyorsan és halálos biztonsággal ismernek egymásra, akikben megvan az az új és nekünk ismeretlen rezgésérzék, aminek szerveit a tudósok a denevérfajták szárnyában és fülében fedezték föl, s amely több mint a látás, hallás, szaglás és tapintás együttvéve.
Ezek köpdösik meg a nagy mestereket azzal, hogy folyton rájuk hivatkoznak, mintha azok is hozzájuk tartoztak volna. Ezek piszkolják be a természetet azzal, hogy úgy tesznek, mintha imádnák. Ezek népszerűtlenítik a vallást azzal, hogy fölhasználják. Ezek egyezkednek ki egymás között, ezek vannak „tekintettel a viszonyokra”, ezek találják az időt „még el nem érkezettnek”, nem butaságból, hanem mert ez felel meg az érdekeiknek, ezek hallják meg a leglázítóbb beszédeket, egészen hidegen, ezeket nem lehet meggyőzni, ezek kompromittálják a szép és jogosult konzervativizmust, ezek rendezik a gaz álforradalmakat, ezek fognak maguknak fiatal álúttörőket, ezek keresik a középutat ott is, ahol vagy jobbra, vagy balra kell menni a tisztességes embernek, ezek miatt nem lehet zavartalanul szeretni egy nagy embert, akinek a nevében kapaszkodnak, ezek köpnek a sarokba, ezek mennek el a temetésekre, ezek gratulálnak, ezek jubilálnak, banketteznek és protezsálnak, ezek bérelnek kirándulóhajókat, ezek tesznek boldoggá kis kocsmárosokat, ezek fizetnek negyven éven át egy cselédnek havi tizenkét forintot, ezek mondják egymásnak: „elnök uram” és „kérlek, nagyságos uram”, ezeknek van a csúnya és szenvedő feleségük, ezek hortyognak alul a hálókocsiban, mikor te felmászol a harisnyák közé, ezekből állnak a zsűrik és bizottságok, ezek beszélnek bele a gyermekeik házasságába, ezektől félnek a vizsga után öngyilkos gyermekeik, ezek tudják a bosszút hidegre tenni, ezek foglalkoznak sokat klasszikusok fordításával, ezek kártyáznak kicsibe, ezek szeretnék mindig a cipőjüket levetni, ezek a zsidót csak akkor utálják, ha szegény, ezek nem járnak a divatos kávéházakba, és ezeknek van mindig valami testi szaguk, ha más nem, hát parfüm vagy otkolon, ezek tudnak igazán, hősiesen és jól orrot fújni, ezek néznek bele a zsebkendőbe, mielőtt visszateszik, és ezek mondják e művelet után: „… igen … hát hol is hagytam abba?”
Lechner Ödön temetése
Ezek azok, akiknek nem kellett Lechner Ödön. Sajnálom, hogy nem tudtam rövidebben és jobb módszerrel meghatározni őket. Ezek azok, akik üldözték. És az a Lechner Ödön művészi és emberi dicsősége, hogy nem kellett nekik. Ezért a dicsőségért kellett neki, az elismert tehetségnek, nyomorultul szenvednie testileg és lelkileg, minden érzékenységgel, amivel csak a művész szenvedhet. És ez a dicsősége Lechner Ödönnek, amelyet nem tartok elég nagynak és megnyugtatónak ahhoz, hogy belém fojtsa a keserűséget a ravatal mellett. Másnak ez a társaság nem csinált annyi bajt, mint neki. Másnak csak egy házasságát rontotta el, vagy a gazdagodását tette lehetetlenné, ismét másnak adott pénzt, de megtagadott tőle valami állást vagy pozíciót, ismét mást leszavazott az Akadémián, egy egyetemi tanárságnál vagy egy pályadíjnál. Annyira alaposan azonban nem végzett senkivel, mint Lechner Ödönnel. Tulajdonképpen soha pozitív rosszat nem cselekedett vele, csak „nem tudott kezdeni vele semmit”. Az életét gyilkolta meg lassan, a lángját oltotta ki szivárgó nyálával. Most ott áll a koporsója mellett és kórust énekel. Mert egyike legfontosabb alapszabályainak, hogy aki meghal, az automatice tagjává válik. A halott ember megbízható ember. Mert második fontos alapszabálya, hogy az embernek megbízhatónak kell lenni. Nem merek elmenni szegény Lechner papa temetésére, mert nem bízom a gyomromban, ha ott meglátom őket.
Az Iparművészeti Múzeum