A győri beruházások nem a született győriek, hanem úgynevezett bevándorlók kezében van, ami mára már igencsak zavaró és felettébb káros körülmény lett. Ezek a „migránsok” nem itt születettek, nem értik a hagyományainkat, a városunk történelmét, küzdelmeit – a hely szellemét, éppen ezért teljesen máshogy viszonyulnak Győrhöz, tevékenységük motivációja pedig a karrier és a gyors, könnyen megszerzett profit. A beruházások esetében meghatározó szerepet játszó pozíciókban máshonnan ideszármazott a főépítész, a műemléki épületek területi felelőse és a közbeszerzéseken, pályázaton nyertes tervezők is.
Vegyük például a Dunakapu tér esetét, ahol a városvezetés úgy választotta ki az ifjú tervezőt, hogy az ő megalomániás elképzeléseit maradéktalanul és vita nélkül valósítsa meg, az importált – és csak Győrben sztárolt – ifjú titán pedig minden további nélkül eleget tett ennek a feltételnek. Letette névjegyét a város asztalára, melyen az áll, hogy „nem építünk modern műemléket”, és „a Pálffy-Schwarzenberg szobor nem harmonizál a modern tér hangulatával, ezért a Győrt jelképező kúttal együtt új helyre kell telepíteni”, illetve a „jelentősen visszabontott és bővített Brády-háznak nem kell a Bástya utca épületeihez igazodni, mivel egy új modern ház került a helyére, ami inkább a térrel keres kapcsolatot”. Igaz, ami igaz, a győri hősök szobrának helyére felállított műtárgy egyébként valóban jobban illik a tér hangulatához és egyúttal „komoly hatást gyakorol a polgárok identitás tudatának a megerősítéséhez is”. A született győri polgár pedig elkábulva a Dunakapu tér „pazar építészeti remekeitől” – amit a garázslejáró, a delicatess ház és a WC képviselnek – csak ámul és bámul. A helyi média dicshimnuszaiból értesül a tér és épületeinek páratlan szépségéről, és nem hisz a szemének; megrendülten veszi tudomásul elmaradottságát, primitívségét, és hogy ő nem egészen úgy látja mindazt, amit a propaganda állít. Szomorúan figyeli, hogy a városvezetés és a bevándorlók milyen elkeseredett igyekezettel akarják letuszkolni a torkán kétes értékű produktumaik elfogadtatását.
Az egykori olajgyár helyén épülő olimpiai falu látványtervén a neoliberális „letisztult, minimalista”, kaptárszerű dobozépítészet, ami a dél-pesti lakótelep győri másolata, már azt is sejteti, hogy ez a stílus uralkodóvá válik városunkban. Az új arculat, amit a szanaszét szórt dobozházak formájában ráerőltetnek Győrre, teljesen idegen a város polgárai számára, még akkor is, ha a média az egekbe magasztalja „a látványos fejlődést és az innovációt”. A Győr és a született győriek szellemiségétől teljesen idegen bevándorlók folyamatosan a „korszerű, modern fejlesztésekről” beszélnek, miközben lebontanak minden régit, helyükre pedig csak dobozokat képesek rakni. Ezeket az új építéseket kivétel nélkül a gazdasági érdekek vezérlik, mit sem törődve a városképi megjelenéssel, nem kímélve a Belvárost sem, mert ezeknek az idegeneknek és megbízóiknak semmi se szent. Győr lassan arról lesz híres, hogy ez az a város, ahol inkább eltemettek egy reneszánsz várbástyát, csakhogy a város vezetőjének akarata érvényesüljön. A várbelsőbe barbár módon beerőszakolt szarkofág – a mélygarázs – helyrehozhatatlan kárt tett a műemlékben, de még ez sem képes feledtetni, hogy a győri vár maroknyi serege egykoron a kereszténység és Európa védőbástyájaként hősies harccal állította meg az oszmán birodalom terjeszkedését. Szerencsére a Győrben manapság uralkodó kiskirályság az Európa-szerte épített Győr-kereszteket nem tudja eltemettetni, noha az ide látogató turistáknak képtelen mást megmutatni, mint a lebetonozott bástyát és a mélygarázs idétlen peepshow-ablakán keresztül a várfal egy hátsó darabját.
A „város polgárainak többségi érdekére” hivatkozva, eltakarva saját céljaikat és érdeküket, épp a napokban bontották le az egykori Petőfi Sándor Városi Művelődési Központot (Ifiház). A saját többségük alkotta közgyűléssel szavaztatták meg a rombolást és egy ésszerűtlen vegyes funkciójú parkolóház építését, az érintett területen lakók határozott tiltakozása ellenére. Dicstelen döntésüket a helyi műemlékvédelem hozzáértést megkérdőjelező véleménye támasztotta alá, és még a 2015-ben országosan díjazott Hős Fát sem kímélték, sőt annak kivágásával kezdték a rombolás, azt sugallva, hogy ők aztán bármit megtehetnek. Példátlan az a rombolás, amit így véghezvisznek, „a múltat végkép eltörölni” jelszót zászlajukra tűzve, és szinte minden esetben helyrehozhatatlan kárt okozva. Különösen veszélyes a helyzet az új lakásépítési kedvezményektől megrészegedett, és tőkeerős vállalkozók rohamát tekintve, akik a nagy haszon reményében ki tudja, milyen további károkat okoznak majd a pénzéhségükkel. Ez a szemlélet józan ember számára semmiképpen nem támogatható.
A reneszánsz és barokk belvároshoz szokott győri átlagpolgár nagyon rövid múlva nem tudja majd megmondani, hogy vajon melyik gazdag és trendi nyugat-európai kisvárosban is jár valójában. Az utcák térkövezve, a fák ládákban, az élő természet száműzve; árnyékot a kifeszített lepedők alatt talál csak, a piac kitelepítve a híd alá, ami helyette van az drága és tele van hazugsággal, a rakpart betonba fullasztva, de Győr „szédületes ütemben fejlődik”. Olyan sebesen, hogy a homokra épített csúfságok rendbetétele évekbe – ha nem évtizedekbe fog kerülni. És akkor az EYOF szétszórt dobozairól, a nyugati autógyár összeszerelő csarnokához hasonló épületeiről nem is beszéltünk, amit természetesen a betelepített „sztárépítész” tervez – illetve ezt is ő tervezi, a változatosság kedvéért.