Normális ember elképzelni sem tudja, hogy mi indokolhatja azt a kérlelhetetlen, dühödt és elszánt akaratot, ami egyeseket motivál, hajszolja bele a gyakorta látványos kudarccal végződő városalakítási kísérleteibe. Annyit lehet csak tudni – mivel ez nyilvánvaló –, hogy ki az, aki a háttérben lappangva viszi keresztül akaratát, és irányítja kesztyűbábként azt, akit egy szűk győri megvezetett nyájnak kötelező volt megválasztania. Pletykálják ugyanis a városban, hogy ki akart eredetileg kaszinót az Ifiház helyén.
A belvárosi parkolási gondok nem itt, és főképp nem ilyen balett-terembe oltott parkolóházzal fognak megoldást nyerni. Amikor azonban a sajtó ezt támogatja, könnyű légből kapott kijelentéseket a népnek koncként odavetni, hiszen élénken él minden győriben a Dunakapu téri mélygarázs esete. Akkor azt hirdették, hogy majd az oldja meg a belvárosi parkolási gondokat – aztán mégse jött be. Pláne úgy volt aljas ez a gerillamarketing, hogy közben egymás között már az elején kimondták, ez az egész mélygarázs úgy veszteséges, ahogy van. De máris itt a következő blődség, amit a nyáj úgyis bekajál, mert nekik kötelező, a győriek véleménye pedig senkit nem érdekel, főleg nem ezt a városvezetést, így most a város művelődési háza helyén fog megoldódni a parkolási gond – nem unalmas már ez egy kissé?
De hagyjuk a politika mocskában fetrengő sportmániásokat, nézzük mit is vesztegetnek el ezek a szélhámosok az Ifiház elpusztításával. Elvesztünk egy olyan modern épületet, amely Le Corbusiernak, a modern építészetet megalapozó híres öt alapelvét tisztán és jól megmutathatóan magában hordozza. Ezáltal elvesztünk egy igazi hungarikumot, mely szinte elsőként és valószínűleg egyedülállóként hozta el a kádári korban a nyugat üdítő szellemét. Elvesztünk egy házat, amely annak a letisztult és ma igaznak vallott építészeti irányvonalnak korai hírnöke, mely szellemével és megnyilatkozásával alapja tudott lenni a térformálás új, XXI. századi módszerének. Szembeköptek minket a rombolók, mert az európai és a modern világépítészet azon hazai megnyilvánulását zúzzák porrá, mely már a hetvenes évek elején a teremtő és modern emberi szellem üzenetét ismertette meg velünk és európai szellemi összetartozásunk nyelvének az építészet eszközeivel alkotta ékes bizonyítékát. Egy építészeti nyelven írt emléket taposnak most a sárba. Ráadásul úgy, hogy ma csak a nyugaton már levetett formai kliséket importálják helyette, amik már elviekben sem egyeznek a fent leírtakkal. Az Ifiház messze túlmutat még Le Corbusier elvein is, hiszen egy fát ölel körbe, tekintettel volt a Belvárosban visszaszorult természet kicsiny megnyilatkozására. Gondolják csak el, mennyivel vállalhatóbb tervprogram lett volna 1973-ban a gesztenyefa kivágása és egy jóval intenzívebb beépítés! Éppen ezért a finn példa ide hozatala akkoriban bátor tettnek számított.
Elvesztjük a szellem műhelyének azon terét, mely többrétegű kulturális hasznosítást tett lehetővé. Egyszerre volt képes otthonául lenni a legkülönfélébb, akár párhuzamosan zajló rendezvények sorának. Emellett számos szervezet, szakkör, kör, hagyományőrző-, gyűjtő-, alkotó- és önképző egyesület, alapítvány, társaság befogadó helye volt. Mindez egy városban, egyéb alkalmas hely nem lévén, létfontosságú. Nem csak nekünk, hanem gyermekeinknek, az utánunk jövő generációknak is. Végzetes veszteség keletkezik a közművelődés terén, de pörölycsapás éri az alulról szerveződő kultúr-műhelyeket is, melyek bemutatkozási lehetőség és gyakorló szellemi műhely hiányában lassan elhalnak. Elveszítjük a 2015-ös év Hős Fáját, a 2015-ös Év Fája verseny negyedik helyezettjét, a kultikus vadgesztenye óriást, mely az élet hallhatatlanságának még élő példázata. És micsoda olcsó magyarázattal utasították el, hogy a Hős Fa címet elhelyezhessük méltó helyén! Hát miféle magyarázata ennek az, hogy önös politikai érdek nem engedi, hogy a kitüntetett viselhesse büszkén jelvényét?
Mielőtt azonban bárki azt mondaná, hogy mi csak a rosszat tudjuk észrevenni, lássuk mit is „nyerünk” ezzel a balett-terembe oltott parkolóházzal, ami legalább olyan hungarikum lesz, mint a korrupció elleni harcra fordítandó pénzek ellopása. Nyerünk vele egy újabb ismeretet, hogy létezik már a legfurcsább magyar építészeti árukapcsolás, a balett próbateremmel, tükörteremmel – és még ki tudja mivel – kombinált parkolóház. Megtanuljuk végre, hogy ezentúl nem szabad sandán pillantani a műkörmös villamosmérnökre, a jogász építészszakértőkre, a nőgyógyász-politikusokra, a tornászpolgármesterekre és a félszemű főépítészekre. Bizony, ez mindannyiunk hasznára válik. Nyereményünk továbbá egy túltelítődött Árpád út és az ezzel járó furcsa közlekedési szituációk a Teleki László és Szent István utak csomópontjában. Tiszta nyereségünk lesz majd az, hogy ezentúl egy parkolóhelyre a Belvárosban az eddigi 5 helyett csak 4,95 autó jut majd. És ami a legnagyobb nyereség, de sajnos nem minket, győrieket illet, az az újabb építési megbízás a haveroknak.
Végzetes hiba elkövetésének vagyunk tétlen szemtanúi, néma eltűrői, az egykori Petőfi Sándor Városi Művelődési Központ épületét, a Haza egészséges és önmagából fakadó szellemi létfenntartásának helyszínét rombolják le a szemeink előtt. Az elbontás utáni szellemi űrt pedig nem olyan egyszerű betölteni, mint az épület helyét balett-parkolóval kipótolni. A seb gyógyulásához majd emberöltő kell, ami elhúzódni látszik, mert ennek a nemzedéknek, mely szellemi HIV-vírussal fertőzött már túl sokat nem lehet mondani – képtelen azt befogadni. Ha nem így lenne, az Ifiház megmaradásáért folytatott szellemi harc bizonyosan nem így alakult volna. Azonban a győri intelligencia, a győri értelmiség prostituálódott, önmagát leszállítva vált méltatlanná feladatához, megszámláltatott és könnyűnek találtatott. A befeszült és kontrollját vesztett akarat immár akadály nélkül rombolhatja a város művelődésének házát, pedig de szépen is beszélt Balog Zoltán miniszter tavaly, amikor kifejtette, milyen fontos és nemzetmegtartó erejű a kultúrház egy magyar város életében. Végső elkeseredésünkben neki írtunk, segítségét kérve a győri kultúrház megmaradásáért. Szíves és biztató, bátorító válaszát ezúttal is köszönve, azt teljes terjedelmében, csorbítatlan formában közöljük: „…”
Ezeknek a tébolyodottaknak hiába is magyaráznánk el a sajnálatosan kevés, de annál bátrabb hazafiak áldozatos küzdelmét a jó megmaradása és még jobbra fordítása érdekében, aligha értenék meg. Minden megnyilvánulásuk, mely mohóságuktól bűzlik: ürülékük. De bármelyikünkből sokkal több salak fakad, mint adomány, s ez ellen nincs más segítség, mint hogy salakunkat eltakarítsuk; ehelyett az efféle emberek kezdettől fogva és mindinkább, ürülékükből rendszert, törvényt, erkölcsöt építettek, amit fegyverrel, pénzel, hatósági pecséttel, rangos testülettel őriznek és mindenkitől megkövetelik, hogy e bélsár-palotákhoz és ünnepélyes ganajszobrokhoz igazodjék. Ezek folyton repedeznek, omlanak, általános bűzt és viszketegséget terjesztve, s egyre több, frissebb, puhább ganajjal kell toldani-foldani őket. Lassanként az emberiség egész ürülék-metropoliszokat emelt maga fölé, mely szépen lassan rá is omlott a gazdáira. Ahogy valamikor az eget ostromló óriássá nőtt emberiségre tűz- és vízözön zúdult, manapság a ganajimádóvá aljasult emberiséget utolérte a trágyaözön. Emberöltőkig nem lesz itt egyéb, mint fojtogató bűz, mocsokban evickélés, háborúzás durrogó, rotyogó, trágyaszagú fegyverekkel a régi fényes fegyverek helyett, míg a ganajkor embere, amelyik az egész földgolyóból pöcegödröt csinált, bele nem fullad.